XIX.

 

Már éjfél felé járt, amikor Kravcov kilépett az agyonfüstölt szalonból. Fájt a feje, hasogatott a háta. Meg kellene keresni az orvost, és valami tablettát kellene tőle kérni. De ebben az úszó városban hogyan találja meg az orvosi rendelőt?...

Ali Ovszadot és Olovjannyikovot a sajtókonferenciai végeztével elsodorták mellőle a rádiófülkébe özönlő újságírók.

Kravcovnak halvány fogalma sem volt arról, hogy melyik folyosón van a kabinja. Az első útjába kerülő lépcsőn leereszkedett. Ismét egy üres folyosóba ért, amelyet jutaszőnyeg borított. Ajtó ajtót követett. De valamennyi kabinnak páros száma volt. Át kell mennie a másik fedélzetre. És egyáltalán egyszer már körül kellene néznie a Fukuoka-Marun, hogy hol mi található. Úgy látszik, nem egy vagy két rövid napot kell itt eltöltenie. A fáradtságtól alig bírta emelni a lábát, bolyongott a] folyosókon, és fülében egyre ugyanaz a tolakodó dalmotívum motoszkált: „Belepte a fű az utat... hol egykor a kedves járt...”

Valahonnan elölről angol nyelvű beszélgetésfoszlány szűrődött ki, majd nevetés csattant fel. Aztán fülét a bendzsó melankolikus dallama ütötte meg. Az egyik kajüt ajtaja kitárult, és a folyosóra az a szikár texasi lépett ki, aki a fejét mindig tarka kendővel kötötte be, és vele volt két másik szerelő Parkinson brigádjából. Már alaposan felöntöttek a garatra.

– Á, a mérnök! – kiáltott fel a tarka kendős legény. – Nos, mit eszeltek ki a tudós gentlemanek?

– Egyelőre még semmit sem látunk tisztán – felelte fáradtan Kravcov.

 

 

– A végén még kiderül, hogy ingyen kapják a nagy dohányt!

Kravcov a texasi kivörösödött, felindult arcára nézett, és némán továbbindult, de ekkor az egyik szerelő elébe lépett.

– Egy pillant, Sir. Fletcher – fejével a texasi felé bökött – aziránt érdeklődik, hogy ez az átkozott oszlop nem zuhan-e rá Amerikára. Ugyanis Amerika minden zugában rokonai élnek, és tudja, Sir, emiatt nagyon nyugtalankodik...

– Írja meg nekik, hogy dúcolják alá a házukat jó erős gerendákkal – válaszolta Kravcov.

A szerelők dűltek a nevetéstől. A szomszédos kajütből kezében bendzsójával Jim Parkinson kukucskált ki. Biccentett Kravcovnak, majd rászólt társára:

– Eredj aludni, Fletcher.

– Mennék én – hümmögött a texasi. – Csak attól félek, hogy álmomban megsárgulok...

Ismét röhögés tört ki.

Kravcov tovább botorkált a folyosón, fejfájása miatt összeráncolta homlokát. Befordult egy összekötő folyosóra, és orrával majdnem Ali Ovszadnak ütközött.

– Aj bálám, merre mégy? Én már jártam arra, nem az a mi utcánk. Mekkora nagy hajó – minden sarkára egy-egy rendőrt kellene állítani.

– Igazad van... Ez a lépcső vajon hová vezet?

Felmásztak a lépcsőn, és a felső fedélzeten kötöttek ki. Itt már jobban kiismerték magukat. Felmentek a tetőre, és leültek, azaz ledőltek egy-egy heverőre.

A hajó himbálódzott, nyikorgott. Az árboclámpák fényében jól lehetett látni, milyen alacsonyan úsznak a homályos felhők.

– Eső lesz – közölte Ali Ovszad.

Kravcov mélyet szippantott a hűs éjjeli levegőből, a viharfellegeket figyelte, amelyek szünet nélkül, vad iramban szálltak el a hajó felett.

„Miféle ostobaságot fecsegett össze ez a Fletcher? – töprengett. – Attól félek, hogy álmomban megsárgulok – mit jelent ez?”

– Szása – szólította meg Ali Ovszad. – Emlékszel, mit kérdezett az a kövér újságíró? Az isten megharagudott-e a fúrómunkásokra, és ezért küldte rájuk a Fekete Oszlopot.

Kravcov elmosolyodott. Felidézte emlékezetében a Christian Century tudósítójának kérdését, hogy vajon az oszlop nem égi jel-e, amire Tokunaga válaszában azt kérte, hogy – tekintettel az istenek létezését alátámasztó tapasztalati bizonyítékok hiányára, valamint az idő korlátozott voltára – csak lényegbevágó kérdéseket tegyenek fel.

– Milyen jól öltözött, akár egy miniszter, és nem tudja, hogy nincs isten. – Ali Ovszad csettintett a nyelvével. – Én meg még azt hittem, hogy művelt ember.

– Az emberek nem egyformák, Ali Ovszad. Itt van Bramuglia, a maga barátja, ő is szívesen fohászkodik az úristenhez.

– Á! Az csak megszokás. Szása, én egyáltalán nem értettem, hogy az a japán miért emlegette Hirosimát.

– Hirosimát? Nos, az a tarka inges a New York Posttól, úgy rémlik, azt kérdezte, hogy egyáltalán honnan ered az energia. Vagy valami effélét. És Tokunaga erre azt válaszolta, hogy Einstein szerint az energia egyenlő a test tömegének és a légüres tér fénysebessége négyzetének szorzatával, vagyis bármely anyag egyetlen grammjában olyan rejtett energiák szunnyadnak, amelyek megközelítő pontossággal több mint húsz trillió kalória értékének felelnek meg. És ez az energia bármilyen formában megnyilvánulhat. Majd ezután fűzte hozzá, hogy ennek az energiának egyik megnyilvánulási formájával ők, a japánok, már Hirosimában megismerkedtek...

Kravcov elhallgatott. Fletcher különös mondása – „félek, hogy megsárgulok” – ismét eszébe jutott, és hirtelen rádöbbent jelentésére. Megértette és elkomorodott.

Az ajtókilincs felnyikorgott. Bal kéz felől kinyílt a megvilágított, ovális alakú ajtó.

A belső helyiségekből néhány ember lépett ki a tetőre, hangosan beszélgettek, nevetgéltek, kattogtatták öngyújtójukat. Egyikük odalépett Kravcov és Ali Ovszad heverőjéhez.

–    Megvannak – szólalt meg. Olovjannyikov volt. – Egészen jól elhelyezkedtek. – Ő is végigvetette magát egy heverőn, és nagyot nyújtózott. – Az ördög tudja, hogy most milyen tudósítást küldjék a szerkesztőségnek – panaszkodott. – Zavaros az egész, nagyon zavaros... Nagy nehezen odaférkőztem Morozovhoz, és megkértem, hogy csak néhány szót írjon az Izvesztyija részére, de visszautasított. Még korai... Alekszandr Vitaljevics, tud maga valamit arról az egységes térről?

– Csak annyit tudok, hogy ezt az elméletet még nem dolgozták ki. Miért érdekli magát?

– Morozov futólag mondott valamit róla; amennyire, én értem, sajátos nézeteket vall... Rendben van, a mágneses tér lényegét még felfogom. Agytekervényeim némi megkínzatása által el tudom képzelni még a gravitációs teret is. De, az isten szerelmére, milyen tér keletkezett a Fekete Oszlop körül? Mi a csuda az a vízszintesen ható vonzerő?

– Minden összefügg – kezdte fejtegetni Kravcov. – Ma már nélkülözhetetlen egy olyan elmélet, amely magasabb szinten egyesíti a terekkel, energiamezőkkel kapcsolatos összes elméleteket. Ahogy régebben vallották az éter elméletét – és ezzel készen is voltak, hiszen megingathatatlan igazságnak tartották, hogy a világűr nem más, mint anyagtalan üresség... Bízom benne, hogy talán nagyon is rövidesen napvilágot lát az egységes tér elmélete.

– Én is... – visszhangozta Olovjannyikov. – Mert szörnyű ez az ellentmondás... Tudja, mi nyugtalanítja nagyon Morozovot?

– Mi?

– Az ionoszféra. Azt kezdte el mesélni, hogy az oszlop hamarosan eléri az ionoszférát, és azután még akart valamit mondani, de összenéztek Tokunagával, és elhallgatott. Maga szerint mit akarhatott még mondani?

Kravcov megvonta a vállát.

– Szinte érthetetlen – mondta –, hogy egyik-másik kozmikus problémában otthonosabban mozgunk, mint amikor a saját bolygónkról van szó. A mi fúrólyukunk a Föld középpontjáig vezető távolság egy százalékát sem teszi ki, és lám, máris milyen jelenségbe botlottunk... Nem tudjuk, halvány fogalmunk sincs róla, hogy mi fortyog a lábunk alatt.... – Elhallgatott, és a heverőről felemelkedve még hozzátette: – De egyszer megtudjuk. A mi fúrólyukunk csak a kezdet ezen az úton.

 

XX.

 

Kravcovot visszhangos ágyúlövés ébresztette fel. A szellőzőhöz rohant. A sötét égboltot viharfelhők borították. Villám cikázott, majd ismét felrobajlott a hosszan elnyúló mennydörgés. Vékony hangon csilingeltek választ a függöny rézkarikái meg a poharak a mosdó üveglapján. Kravcov gyorsan felkapta ruháját, és felszaladt a tetőre. A fedélzeten, az állóhajó felé fordulva, emberek csoportosultak. Izgatottan beszélgettek, de a sűrű mennydörgés elnyelte hangjukat.

Máskor ebben az időben az óceán felett rendszerint kék reggel ragyog, de ez a mostani látvány inkább néma éjfélre emlékeztette. Mintha csak a világ minden fellege a Fekete Oszlop felé iramodott volna. A felhők közül villámnyilak száguldottak elő, lecsaptak az oszlopra, mint valami égi bosszú, csak az oszlopot ostromolták, és az égbolt szinte meghasadt az egyre erősödő zengéstől. Fantasztikus látvány! A villamos kisülések megvilágították a háborgó óceánt, amely az aláözönlő fényben világosabbnak hatott, mint maga a komor égboltozat, míg a látóhatár szélén, a párába borult oszlopnál, fehér pengék vívtak pokoli párbajt. Megeredt a zápor.

Kravcov megpillantotta Bramugliát, és oda sietett hozzá. A kövér tudós görcsösen kapaszkodott a mellvédbe, ajka mozgott.

– Ó, barramedai Szent Jakab – mormolta –, ó montreserrati Fekete Madonna...

Stamm némán és mozdulatlanul állt mellette, Kravcov felé fordította sápadt arcát, és bólintott.

– Micsoda vihar! – kiáltott fel Kravcov. – Még soha életemben nem láttam ekkora vihart...

– Ekkora vihart még senki sem látott – felelte Stamm. A mennydörgés túlharsogta szavait.

A Fukuoka-Maru egyik oldaláról a másikra dőlt. Kravcov a korlátba fogózkodva lement a lépcsőn, befordult a folyosóra, és bekopogott Will kajütjének ajtaján. Ismeretlen hang válaszolt. Kis résnyire kinyitotta az ajtót, de ebben a pillanatban a hajó annyira megdőlt, hogy bezuhant a kajütbe, majdnem leverte lábáról a fehér köpenyes japánt.

– Bocsánat – suttogta, és Willre nézett.

Will lehunyt szemmel a hátán feküdt, csontos álla előremeredt. Az orvos megérintette Kravcov karját, valamit mondott neki érthetetlen nyelvén, de Kravcov enélkül is megértette: ki kell mennie, zavar. Bólintott és kiment, betette maga mögött az ajtót. A kilincs fémesen megcsörrent.

A folyosón sietve jött vele szemben Norma Hampton. Haját csak sebtében tűzte fel, az ajkán rúzsnak nyoma sem volt.

– Ne menjen be – szólította meg Kravcov. – Orvos van nála.

Az asszony válaszra sem méltatva sietett tovább. Kopogtatás nélkül nyitott be Will kajütjébe.

Kravcov kicsit még ott álldogált, hallgatózott. A vihar tompán dübörgött, a kajütből nesz sem hallatszott ki. „Tenni kell valamit – zakatolt benne az aggodalom. – Tenni kell valamit...”

Kiszakította magát dermedtségéből, és nekiiramodott. A fényesen kivilágított szalonban a hajó legénységéhez tartozó japánok reggeliztek. Se Morozovot, se Tokunagát nem találta.

– Hol van Morozov akadémikus? – kérdezte Kravcov, és az egyik matróz azt felelte, hogy valószínűleg a lokációs fülkében található.

Kravcov a meredek lépcsőn felkapaszkodott a kis hídra. Az eső zakóját és fedetlen fejét korbácsolta. Egy pillanatra megállt. Innen fentről a viharos táj még fantasztikusabbnak hatott. Lent dühöngött az óceán, a viharosan lila égboltot villámok cikcakkja szabdalta csíkokra, a fény és homály vád táncától káprázott a szeme. Ózonillat áradt. A kis híd imbolygott lába alatt.

A lokációs fülke üvegablakán patakokban ömlött végig a víz. Kravcov feltépte az ajtót, és belépett.

Ebben a szürke műszertáblákkal telezsúfolt fülkében két tengerész-egyenruhás japán, Jura, a nemrég megismert műszerész-technikus meg Morozov dolgozott. A lokátor képernyőjén ezüstös hullámvonal vibrált, amelyen egy világító pont táncolt. Morozov Kravcovra emelte fürkésző tekintetét:

– Á, Kravcov elvtárs! Mi újság?

– Viktor Konsztantyinovics – kezdte Kravcov, miközben lesöpörte homlokáról az esőcseppeket –, MacPherson rosszul van. Ez a vihar és a himbálózás...

– Tudomásom szerint mellette van az orvos.

– Igen, mellette van, de... Nem lehetne arrébb vinni a hajót? Ki ebből a viharzónából...

Morozov ceruzáját a kis asztalra hajította, majd felállt. Egy pillanatra a lokátor tapogatójára meredt.

– A levegő a szó szoros értelmében elektromossággal van telítve – mondta Kravcov.

– Maga talán orvos? – kérdezte Morozov élesen.

– Nem, de győződjön meg akár személyesen...

Morozov ujja hegyével megvakarta az arcát. Aztán felvette a telefonkagylót, és tárcsázott.

– Halló... Mrs. Hampton? Itt Morozov. Ott van maguknál az orvos? Legyen szíves, hívja a telefonhoz... Nos, ha nem lehet, akkor kérdezze meg, milyen állapotban van MacPherson. – Morozov kis ideig hallgatta a dróton érkező választ, összeráncolta homlokát, arca rángatózott. – Köszönöm.

A készülék kattant, amint helyére tette a kagylót.

– Rendben van, Kravcov – szólalt meg Morozov, kézbe véve a ceruzát. – Úgy látszik, igaza van. Intézkedni fogunk, ne nyugtalankodjék.

 

XXI.

 

A Fukuoka-Maru némileg eltávolodott a Fekete Oszloptól, és ismét lehorgonyzott. A vihar tovább tombolt az óceán felett. A villámok gyűrűbe fogták a Fekete Oszlopot, és szüntelenül, minden oldalról hasogatták. Valaki észrevett egy gömbvillámot: az égből alászállt energia tűzlabdája szikraesőt szórva, hegyről völgybe, fel s alá száguldott a hullámok taraján.

Délelőtt tíz órakor a Fukuoka-Maruról motoros indult az állóhajóhoz, rajta egy önkéntescsoport, köztük Csulkov is. A csoportot Jura vezette, aki részletes utasításokat kapott Morozovtól: hol és milyen műszereket állítsanak fel.

– Veszélyes vállalkozás – óvatoskodott Ali Ovszad. – Nem lehetne kivárni, míg a vihar véget ér?

A jól értesült Olovjannyikov azonban megmagyarázta, hogy várakozni értelmetlenség volna, nem múlik el ez a vihar olyan gyorsan, lehet, hogy több napig is eltart.

Az önkéntesek védőöltözékükben felmentek az állóhajóra, és felállították az automatikus rádióadókkal ellátott, rögzített műszereket. A Fukuoka-Maru lokációs fülkéjében az önírókészülékek háromszög alakú tollai színes, kusza vonalakat rajzoltak fel a függőlegesen és vízszintesen bevonalozott szalagokra. A számítógépek folyamatosan feldolgozták a beérkezett információkat. A tudósok egyfolytában tanácskoztak.

Az újságírókat távol tartották a műszerfülkétől. A sajtó képviselői sejtették, hogy valami nagy horderejű dologról van szó, valami soha nem hallott szenzáció lóg a levegőben. Egyik-másik már megpróbálta, hogy tudósítását továbbjuttassa lapja részére, amelyben – saját feltevéseivel fűszerezve – leírta a vihart, de a rádiósok, Stamm láttamozása nélkül, nem fogadtak el semmilyen anyagot, az osztrák pedig kérlelhetetlennek bizonyult.

Könyörtelenül kihúzott mindent, ami csak a leghalványabban is utalt ilyen vagy olyan tudományos feltevésre, és ennek eredményeképpen a tudósításokból, csak szánalmas csonkok maradtak.

Tokunaga és Morozov több alkalommal rádiótárgyalást folytatott a Nemzetközi Geofizikai Központtal. George Lagrange, a Paris Soir tudósítója egy ízben megleste a tudósokat, amikor visszatértek a rádiófülkéből. Nesztelenül utánuk lopakodott, bekapcsolta hordozható magnetofonját, és sikerült felvennie beszélgetésük egyik részletét.

Persze, esze ágában sem volt a felbecsülhetetlen értékű szalagot szerkesztőségébe továbbítania, hiszen jól tudta, hogy Stamm habozás nélkül elkobozná a szalagot. Lagrange jó darabig még türtőztette magát, mivel nem szándékozta kiadni kezéből a nehezen megszerzett szenzációt, de végül mégsem állta meg. Összegyűjtötte a sajtószalonban az újságíró társaságot, csendet kért, és bekapcsolta a magnetofont.

Felhangzott a jellegzetes zörej, majd angol nyelvű beszélgetés kezdődött, fojtott hangon:

„–... A sebesség növekedik.

– Igen, túlszárnyal bennünket, és nem hagy semmire időt. Hallotta már, hogy mit tapasztalt a hajó navigációs tisztje? A mágneses iránytű kimozdult a délkörből.

– Nagyon bonyolult a helyzet. És, úgy látszik, önnek az a feltételezése, hogy a mágneses...

– Higgye el, szívesen tévednék. De mit mondjak, ha a struktúra így átalakul... Bocsásson meg, Maszao-szan. Parancsol valamit, uram?

– Én? – hangzott fel Lagrange riadt hangja. – Ó, chér maítre*, igazán semmit. Én csupán...”

 

*Kedves mester (franciául)

 

– No a többi már nem érdekes. – Lagrange, általános hahota közepette, kikapcsolta a magnetofont.

– Adja el nekem a szöveget, Lagrange – szólalt meg a robusztus, hawaii inget viselő amerikai.

– Minek az magának, Jacobs? Csak nem gondolja, hogy sikerül egyéni bájával meglágyítania az osztrák cerberus szívét?

– Lapom nem fukarkodik a költségekkel.

– Ez esetben alaposan melléfogna, Jacobs! – kiáltott fel Lagrange, és a combjára csapott. – Stamm éppolyan megvesztegethetetlen, akárcsak Robespierre! Nem sokat konyítok a tudományhoz, de az embereket jól ismerem, erre mérget vehet! Ezt a Stammot kettéfűrészelheti akár egy életlen bugylibicskával, mégsem tudna kicsikarni belőle egyetlen szót sem...

Valaki megrántotta Lagrange kabátujját.

A szalon ajtajában ott állt merev derékkal és szenvtelenül Stamm.

– Nagyon hízelgő rám nézve, uraim – szólalt meg recsegő hangon –, hogy nem vonják kétségbe szakmai lelkiismeretességemet.

Stamm az asztalhoz lépett, letette maga elé irattartóját, és szigorú arccal nézett körbe a társaságon.

– Uraim! – szólalt meg, miután mindenki elcsendesedett. Majd így folytatta, megigazítva szemüvegét: – Felhatalmazásom van, hogy rendkívüli tájékoztatással szolgáljak önöknek. A váratlan körülmény ékre való tekintettel engedélyezték, hogy haladéktalanul tudósítsák lapjaikat. Átadjuk önöknek az NGÉ elnöksége közleményének gépelt szövegét. Kérjük, hogy mindennemű változtatás vagy kiegészítés nélkül továbbítsák szerkesztőségüknek. Egyidejűleg, rádió útján, azonos szöveget küldünk az ENSZ és néhány más nemzetközi szervezet részére.

– Mi történt?! – zúgtak fel az újságírók.

– Kommentálja a közleményt!

– Éppen azért jöttem – felelte Stamm. És elkezdte magyarázni a szöveget, gondosan megválogatva minden egyes szót: – A lokációs mérések azt mutatják, hogy az oszlop sebessége rohamosan nő. Csúcsa, a tengerszinttől számítva, már több mint nyolcvan kilométer magasságig ér, és a Föld forgásának következtében nyugatra hajlik el. A Föld közvetlen felszíne felett, ezt önöknek tudniuk kell, a levegő alig vezeti az elektromos áramot, de nyolcvan kilométer magasságban a levegő vezetőképessége már erősen fokozódik, megközelíti a tengervizét. Ez az oka annak, hogy a Fekete Oszlop, amely szemlátomást rendkívüli erejű villamos vezetőképességgel rendelkezik, már majdnem szupervezetőnek mondható. A Fekete Oszlop, amint elérte az említett magasságot, soha nem tapasztalt és még a jelen pillanatban is tartó vihart idézett elő. Ez nem más, mint az atmoszféra elektromosságának a Fekete Oszlop által vonzott erőteljes kisülés sorozata.

Stamm a hosszú bevezető után kicsit kifújta magát. Hallani lehetett a vihar tompa süvöltését.

– Most pedig a lényegről – folytatta Stamm. – Estére az oszlop eléri az atmoszféra ionizált rétegeit. Az ionoszféra, amint önöknek tudniuk kell, elektromos töltésű, és potenciálja, a Föld felszínének területéhez viszonyítva, óriási. A megfigyelések azt mutatják, hogy az oszlopban vezetőáramok keletkeztek, és már megjelent az oszlop saját, egészen különleges mágneses erőtere. Ez fokról fokra erősödik, és amikor az oszlop az ionoszférába ér, sajátos kölcsönhatás fog közöttük kialakulni. A Föld rövidzárlatba kerül a saját ionoszférájával a Fekete Oszlop révén.

Az újságírók feszülten figyeltek, valami szenzációs közleményt várva, de csalódottan sóhajtottak, és össze-összenéztek: újra ezek a nehezen érthető fejtegetések, hogy ilyen erőtér meg olyan erőtér...

– Mindamellett a Föld persze nem veszíti el saját töltését – folytatta Stamm –, mivel a szoláris szél, a kozmoszból érkező elektromos töltésű részecskék állandó áramlása természetesen nem szűnik meg. A Föld mágneses mezeje e részecskék számára hatalmas csapdául szolgál, ez a véleménye sok tudósnak. De a bezáródás, másként a légköri rövidzárlat következményeképpen jelentősen megváltozik a mágneses csapda jellege is. Komoly veszély fenyeget bennünket, uraim, az, hogy a jelenségeknek ez az egész komplexusa, és mindenekelőtt az oszlop ma még megmagyarázhatatlan, különös erőtere, bolygónk mágneses terének alapvető strukturális változását vonja maga után. Néhány jelből erre lehet... Attól tartunk, hogy ez valamennyi állandó mágnes demagnetizálódását, vagyis a mágneses jelleg elvesztését idézi elő.

Stamm elhallgatott.

– Miért demagnetizálódnának? – hangzott fel Jacobs nyugodt hangja.

– A mágnes vagy hevítés, vagy ütés esetében veszíti csak el mágneses jellegét – kiáltott fel Olovjannyikov. – Itt azonban nincs szó sem egyikről, sem másikról...

– Ez igaz, uraim – folytatta Stamm, kissé talán izgatottan. – A demagnetizálódás feltétele vagy ütés, vagy az a hőfok, amelyet Curie állapított meg. A Föld mágneses terének strukturális átalakulása azonban, több adat bizonyítja, megközelítőleg ugyanazt a hatást váltja ki a mágnesből, mint az erős ütés vagy a hevítés. Pontosabban, arról van szó, hogy a strukturális változások komplexusából valamelyik jelenség befolyásolja a testek mágneses állapotát... Egyébként némileg eltértem beszédem eredeti céljától. – Stamm krákogott, és megigazította szemüvegét. – Tehát, ha aggodalmaink jogosak, a mágnesek, köztük az elektromágnesek is, elveszítik mágneses tulajdonságukat, szerte az egész bolygónkon. Remélem, értik, uraim, ez azt jelenti, hogy nem lesz elektromos áram. Egyetlen generátor sem tud majd áramot fejleszteni.

A szalonban szemvillanásnyi időre halotti csend állt be. Aztán elképedésüket hangos felkiáltások váltották fel:

– Hogyan élünk villany nélkül?

– Mikor hagynak már fel, maguk tudósok, ezekkel az ördögi kísérletekkel?

– Igazán képtelenek megállítani ezt az átkozott oszlopot?

Stamm türelmesen kivárta, míg elült a vihar. Amikor a szenvedélyek már némileg elcsitultak, így fejezte be kommentárját:

– Uraim, a világ minden tudósa azt kutatja, milyen módon lehetne megállítani az oszlopot, de ez az anyag egyelőre térdre kényszerítette a tudományt. Alaposan meg kell vizsgálnunk ezt a természeti jelenséget. Mi ezt tesszük. A tudósok feltétlenül kiutat fognak találni ebből a helyzetből. Mikorra? Nem tudnám megmondani. Lehet, hogy egy hónap is beletelik, lehet, hogy még ennél is tovább elektromágneses technika nélkül kell élnünk. Feltehetően széles körben kell majd alkalmazni a gőzgépeket. Ismétlem: ideiglenesen. Biztosítom önöket, hogy a tudósok felszámolják a légkör rövidzárlatát, és visszaállítják a jelenlegi helyzetet. Kérjük, őrizzék meg nyugalmukat, és erre hívják fel olvasóikat is. Az újságírók az asztalhoz özönlöttek, ahol mindegyikük kapott egy-egy példányt a hivatalos közleményből.

 

XXII.

 

Estére a vihar fokozódott. Zuhogott az eső. A gömbvillámok néhányszor elgörögtek a Fukuoka-Maru felett, mintha csak szemmel tartanák a hajót, aztán továbbgördültek a Fekete Oszlop irányába.

A villámok szüntelen csapkodása, a nyugtalanság, az érthetetlen és fenyegető események árnyéka feldúlta Kravcovot. Ali Ovszad becipelte kajütjébe, teával kínálta, közben kifaggatta, mi is az az ionoszféra. Társaságukhoz csatlakozott Olovjannyikov is, és csöndben hallgatta kettejük beszélgetését.

– Mondd csak – kérdezte Ali Ovszad, ujjai közt tartva a csészealjat. – A benzinmotor működik majd? Ahhoz nem kell áram...

– Nem? Hát a gyújtás? – felelt kérdéssel Kravcov. – Azt hogy csinálod, elektromos szikra nélkül?

Ali Ovszad elgondolkodva hörpölte teáját, és cukrot harapott hozzá.

– Bakuba megyek – jelentette ki hirtelen. – Ha nem lesz áram, akkor sok petróleumra lesz szükség. – Felállt, felkattintotta a kapcsolót, a villany a mennyezeten engedelmesen gyulladt ki. – Ég – állapította meg Ali Ovszad. – Alighanem az a japán eszelte ki, hogy nem lesz elektromosság. Morozov miért hallgat rá?

– Morozov feleslegesen nem ijesztget bennünket.

– Aj bálám, tévedni emberi dolog.

Ali Ovszad kihörpölte teáját, és kényelmesen elhelyezkedve Novruzov geológusról mesélt el egy történetet. Novruzovról azt mondták, hogy sohasem téved. Egy szép napon azonban a fúrólyuk, amelyet a Novruzov által kijelölt helyen kezdtek fúrni, és kétezer méter mélységig már el is jutottak, szóval ez a fúrólyuk hirtelen valahová a pokolba lesüllyedt.

– Mikor történt ez? – kérdezte Olovjannyikov, miközben noteszét előhalászta zsebéből.

– Régen, még negyvenkilencben. Ne írd meg, a mi újságunk, a Fúrótorony már megírta: „Ali Ovszad mester rendületlenül ott áll a fúrótornyon, menti a rotort, a csörlőt és a szivattyút.” Az igaz, hogy a rotort és a csörlőt megmentettem, de a szivattyút, azt már nem sikerült. Pedig egészen új szivattyú volt, a Vörös Sarló-gyárban készítették. A végén, ahányan voltunk, annyifelé menekültünk – még maga a torony is a föld mélyébe süllyedt le. Most víz van a helyén – valami tó.

– És mit mondtak a geológusok?

– Mindegyik hajtogatta a magáét. Rétegek meg struktúra, mifene... A föld mélyén, hogy ott mi van, azt még nem tudjuk.

Kravcov szórakozottan hallgatta, a nagy port felkavart sirvannyefti esetet pontosan ismerte. Más járt az eszében, már nem ízlett neki a tea sem.

– Megyek, levelet kell írnom – búcsúzott, és saját kajütjébe sietett.

Will kajütje előtt töprengve megállt, majd halkan bekopogott. Az ajtó azonnal kinyílt. Norma Hampton állt a küszöbön, ajkához szorította ujját, és tagadón intett fejével.

– Ki az? – kérdezte gyenge hangon Will.

– Nem alszol? – szólt vissza Norma. – Jól van, jöjjön be, Mr. Kravcov.

– Nos, Will, hogy van? – Kravcov leült, és nyugtalanul fürkészte a skót arcát. A kajütben félhomály volt, csak az újsággal letakart asztali lámpa vetett némi világosságot.

– Nincs semmi baj. Jobban vagyok. Gyújtsa meg a villanyt.

A mennyezet kivilágosodott. A sárga fényben Will szikár arca idegennek tűnt fel Kravcovnak. Talán mert sűrű, ősz borosta lepte be. Szemében is valami új kifejezés jelent meg, nyoma sem volt már gunyoros mosolyának. Kravcov hirtelen ellágyulásában, óvatosan megsimogatta Will kezét.

– Tálalja ki az új híreket, fiú – kérte Will.

– Új híreket? Hát igen, van újság, de az nem valami vidám... – És beszámolt Stamm drámai sajtókonferenciájáról.

– Nem lesz elektromos áram? – lepődött meg Norma Hampton. – Mondja, jól értette maga Stammot?

Kravcov felnevetett.

– Szóról szóra mondtam el mindent, úgy, ahogy hallottam. Persze, Mrs. Hampton, maga még nem kapta meg a szöveget... Ejnye, hogy nem jutott eszembe, hogy egyet félretegyek magának!... De a sajtóközpontban még bizonyosan lesz példány...

– Sokat érdekel engem most az a szöveg – szólt halkan Norma.

„Nem fiatal ez a nő, de mennyire nem az!” – gondolta Kravcov, az asszony fáradt arcába pillantva.

– Eredj csak – mondta Will. – Hiszen ez a munkád.

– És utána pihenjen le – tette hozzá Kravcov. – Majd én elüldögélek itt Will mellett.

– Jó, nem bánom – Norma határozatlanul felállt –, ha maga itt marad... Itt az üvegcse, Mr. Kravcov. Pontosan kilenckor kell beadni belőle húsz cseppet.

Az asszony kiment.

– Légközi rövidzárlat – szólalt meg Will kis szünet után. – Szóval, ez a helyzet.

– Igen. Óriási kapocs jött létre a Föld magja és ionoszférája között. Nehéz még elképzelni is.

– Én meg voltam győződve, hogy csupán mágneses rendellenességről van szó – mondta Will. – Ezért is kértem magam az őrszolgálatra, hogy így ellenőrizzem a hipotézist. Igaz, nem is az enyém. Már hat évvel ezelőtt ezt állította Hilare és Noires...

– És Komarnyickij – egészítette ki Kravcov.

Kopogtattak.

A japán steward osont be a kajütbe, udvariasan sziszegett valamit érthetetlen nyelvén, majd az asztalra állított egy kis fekete tányérkát, amelyen gyertyát helyezett el.

– Ez minek? – kérdezte Kravcov.

– A kapitány rendelkezése, Sir.

A steward nesztelenül betette maga mögött az ajtót.

– Gyertya... Petróleumlámpa... – Kravcov a fejét csóválta.– Micsoda elavult eszközök...

– Fiú, menj, és mondd meg nekik: atombomba. Csak az atombomba viszi az oszlopot.

– Ugyan, mi jut eszébe, Will.

– Nem tréfálok. Más kiút nincs.

Hallgattak. Kravcov az órájára pillantott, egy pohár vízbe húsz cseppet csepegtetett az üvegcséből, és odanyújtotta a skótnak, hogy igya ki.

– Vannak magának szülei? – kérdezte Will.

– Csak anyám él. Apámra nem emlékszem, negyvennyolcban halt meg, amikor hároméves voltam. Berepülő pilóta volt.

– Lezuhant?

– Igen. Sugárhajtású vadászgéppel.

Will elhallgatott, majd újabb, ugyancsak váratlan kérdést tett fel:

– Miért tanul spanyolul?

– Csak egyszerűen, mert érdekel. – Kravcov elmosolyodott. – Szerintem nem lenne rossz, ha a Földön minden ember tanulna valami idegen nyelvet. Könnyebben érintkezhetnénk egymással.

– És maga feltétlenül ragaszkodik ehhez az érintkezéshez?

– Nem is tudom, mit feleljek erre magának, Will. Mi rossz van az emberek érintkezésében?

– Nem mondom, hogy az rossz. Csak haszontalan.

– Nem akarok most magával vitatkozni. Gyógyuljon meg, akkor majd vitatkozunk.

– Van magában valami, ami ingerel engem.

Kravcov fürkészőn mélyesztette tekintetét Will szemébe. Elhatározta, hogy tréfára fordítja a szót:

– Bizonyára azért haragszik rám, mert egyszer – rosszmájúan – hajdinakását szolgáltam fel reggelire...

A mennyezeti égők pislogni kezdtek, egyre jobban elhalványodtak, majd kialudtak.

– Megkezdődött – vetett véget a csendnek Kravcov, és kitapogatta zsebében a gyufát. – Isten veled, elektromos áram.

Meggyújtotta a gyufát, az égő száltól lángra lobbant a gyertya kanóca.

 

XXIII.

 

Ezek a drámai események nem egyszerre zajlottak le a Földön. Eleinte a demagnetizálódott zóna csak a Fekete Oszlop környékére korlátozódott, majd lassan, egyenetlenül kiterjedt az egész földgolyóra.

Az elektromágnesesség leghosszabb ideig egy kicsiny szárazföldi ponton, az Atlanti-óceán hatalmas területének egyik sarkában megbúvó Ascension-szigeten maradt meg.

Ez a kis sziget, földrajzi helyzetét tekintve, a Fekete Oszloppal majdnem átellenben, a földgolyó túlsó felén terült el. A szigeten a villanyvilágítás csak tíz nappal később aludt ki.

Úgy tetszett, mintha bolygónkon az élet hatalmas ugrással egy teljes évszázadot lépett volna vissza.

Hiába zúdult alá a hatalmas duzzasztó gátakról a vízi erőművek kerekeire a Volga, a Nílus és a Colorado rengeteg vize, a kerekekhez kapcsolt elektromos generátorok rotorjai üresen keringtek: tekercselésük nem metszette a mágneses erővonalakat, mivel nem volt elektromágnesesség sem.

Hiába forralta az atommáglya a vizet – a gőz is feleslegesen hajtotta a generátorok rotorjait... Hiába hálózták be sűrű híradástechnikai vonalak a bolygót, hiába futottak szét vezetékek a gyárak műhelyeibe, a városi lakásokba és a parasztházakba – nem áramlott bennük elektromosság, ez a csodálatos, nagyszerű energia, amely fénnyel és meleggel ragyogta be az emberiséget.

Az elektromos áram természetesen nem tűnt el egyszerre. Vegyi elemek, a zseblámpák telepei, meg az akkumulátortelepek még fejlesztették, míg csak ki nem merültek, újra tölteni pedig nem volt mivel. Elektromosságot fejlesztett a dörzsölés elvén alapuló elektrosztatikai gép, és a napfény melegét hasznosító hővillamossági telep is. Megpróbálták hozzászerelni ezeket a gépeket a generátorok gerjesztőtekercseihez, de hiába áradt szét az áram a tekercsekben, nem tudott mesterséges mágneses mezőt gerjeszteni.

Leállt az egész hatalmas földi ipar, amely az elektromágnesességen alapult. A városok utcái esténként homályba burkolóztak. Kihűlve álltak a trolibuszok, az esztergapadok, az emeletes házak liftjei, a mosógépek és a futódaruk. A belső égésű motorok, gyújtás hiányában, nem indultak be. Elhallgattak a rádiók, elnémultak a telefonkészülékek.

Az emberek olyan elszigetelten éltek, akárcsak egy évszázaddal ezelőtt.

Bonyolultabbá vált a hajózás: a mágneses tájolók iránytűje sebesen pörgött az üveg alatt, de a kormányosnak nem mutatta a valódi irányt.

De nemcsak az emberek szenvedtek a váratlan csapástól. A halak letértek titokzatos ösvényeikről, az óceáni áramlatok elektromos vonzása megszűnt, és ott ívtak, amerre éppen véletlenszerű útjuk során elhaladtak.

A vándormadarak nem találtak rá megszokott útirányukra...

A sarki fények elindultak az egyenlítő felé, és megálltak felette, vibráló, szivárványos gyűrűbe fogva a bolygót.

Szörnyű hírek terjedtek el, hogy az atmoszféra alsóbb rétegeiben, amelyeknek védelmet nyújtó tulajdonságai észrevehetően kezdtek megváltozni, megerősödött az elsődleges, hatásában nem korlátozott kozmikus sugárzás. A hegyi lakók otthagyták házaikat, és a völgyekbe költöztek. Szájról szájra adták azt a borzalmas újságot, hogy a Pamír fennsík tetejére épített obszervatórium személyzete mind egy szálig elpusztult.

A katasztrófa előtt az ENSZ közgyűlése valamiféle fejedelemség bonyolult kérdésének kibogozásával volt elfoglalva. Egyszerre kilenc herceg, kilenc testvér követelte magának a trónt. Azt javasolták az előkelő származású sarjaknak, hogy alakítsanak koalíciót. Az események bekövetkezte után az ENSZ legkisebb gondja is nagyobb volt ennél. A közgyűlés mellett létrehozták a Fekete Oszlop Bizottságot, amelyben a világ legnevesebb tudósai vettek részt. De amíg a bizottság lázas igyekezettel kutatta a Fekete Oszlop megsemmisítésének módjait, a világnak addig is alkalmazkodnia kellett az új életfeltételekhez.

A világ azonban nem volt egységes.

A szocialista országokban a tervgazdálkodás lehetővé tette a hegyi lakók szervezett áttelepítését, az elektromosipar ideiglenes leállítását, és a villamosenergia gőzenergiával való helyettesítését.

Az elektromosipar munkásai hamar elsajátították a termelés új, ideiglenes módszereit, amelyekhez az elektromosság hiánya miatt több munkáskézre volt szükség.

A kapitalista világban ezzel szemben nagy zűrzavar keletkezett. Elkeseredett harc lángolt fel a monopóliumok között a kormánymegrendelésekért. A kőszén- és olajrészvények ára az egekig emelkedett, az elektromos- és alumíniumtársaságok részvényei elértéktelenedtek. Azok, akik bíztak a légköri rövidzárlat megszüntetésében, fillérekért vásárolták fel ezeket a részvényeket. A tőzsdéken pánik uralkodott. A konjunktúralovagok találták fel leggyorsabban magukat a katasztrófa szörnyűségei közepette. A kapitalista világot óriási spekulációs hullám öntötte el. Az árak nőttek, az adók emelkedtek...

Az újságok, amelyeknek fejcímei „az emberiség utolsó napjaival” ijesztgettek, csak tovább fokozták a pánikot, de a címek mögött is gyakran a monopóliumok alapvető érdekei húzódtak meg. A Transzatlanti Kereskedelmi Társaság üzletet kötött egy újságkonszernnal, és egész Amerikában elterjedt a hír, amely szerint a földgolyónak a Fekete Oszloppal ellentétes pontjára, az Ascension-szigetre sokkal később jut el a kozmikus sugár, mint a föld többi részére. A tehetős emberek mind erre az apró, forró hőmérsékletű, szinte egészen vízszegény, kis földdarabra igyekeztek, amely az Atlanti-óceán közepén emelkedett ki a tengerből. Georgetownba, a sziget egyetlen lakott pontjára, ahol körülbelül kétszáz ember élt – mindannyian a kikötőben dolgoztak –, minden áldott nap gazdag menekültek érkeztek. Élelmet hoztak magukkal meg építőanyagot és vizet. Őrült pénzeket fizettek magáért az útért, és minden négyzetméter köves talajért, a hegy lábánál. Egykettőre egyetlen szabad telek sem maradt, amelyen lakóházat lehetett volna építeni. Az árak a csillagokig szöktek. A szigeten véres összetűzésekre került sor.

A brit kormány, amelynek fennhatósága alá tartozott a sziget, tiltakozó jegyzéket intézett az Egyesült Államok kormányához. Washington ezt visszautasította, és válaszjegyzékében arra hivatkozott, hogy az Ascension-szigetet magánszemélyek foglalták el, akiknek tevékenységéért az amerikai kormány nem vállalja a felelősséget.

Az Ascension-szigethez és a közelében fekvő Szent Ilona-szigethez, amelyet szintén elözönlőitek az emigránsok, angol hadihajókat vezényeltek ki.

A tudatlanság, a szerénytelenségét rosszul leplező vallásosság, és a tőke sötét erői felszínre törtek.

– Vége a világnak! Jön az apokalipszis lovasa! – üvöltözték a templomok előtti tereken szőrös arcú férfiak, akik elszoktak már a borotvapenge használatától.

– Lám, hová juttattak bennünket a tudósok! Üssétek őket! – rikácsolták pogromra éhes szatócsok.

A New Jersey állambeli Princetonba lóháton, belepve a déli utak porától, egész század felfegyverzett fiatalember érkezett. Csatárláncba fejlődtek a takaros gyepen, majd támadásba indultak az egyetemi főépület ellen. A diákokat és tanárokat, akik útjukba kerültek, vadállati módra összeverték; két egyetemi polgárt, akik dühösen védekeztek, ott a helyszínen agyonlőttek. A pogromlovagok betörtek a laboratóriumokba, és jobb ügyhöz méltó buzgalommal izzé-porrá törték az edényeket, felborították az asztalokat, tönkretették a műszereket.

– Itt dolgozott az a gazember Einstein?! – üvöltözték. – Végzünk a zsidókkal! Akasszuk fel a professzorokat! Ideje, hogy igazat tegyünk a népnek!

Kurjongatva vágtak neki, hogy megrohanják a professzorok nyaralóit. A diákok és a tanárok egy csoportja elbarikádozta magát az egyik villában, és a pogromlovagokat revolvertűzzel fogadta. Késő éjszakáig dörögtek a fegyverek, és a villa egymás után verte vissza a rohamokat, míg csak el nem fogyott a töltényük. De a bátor emberek akkor sem adták meg magukat, hanem kézitusába bocsátkoztak a banditákkal, és egymás után, vad golyótűzben estek el. Mire a rendőrség megérkezett, a villa már lángolt, mint valami izzó fáklya, amely szikracsóvákat lövell a borongós novemberi égboltra. A banditák tüzet nyitottak a rendőrökre is, újból folyt a vér. Mindkét fél erősítést kapott, a szövetségi kormány csapatokat vezényelt Princetonba. Hat napon át Princetonban valódi háború dúlt, hat napig ömlött a vér az egyetemi város utcáin.

 

XXIV.

 

A világ kénytelen-kelletlen alkalmazkodott az új feltételekhez. A szállítási feladatok megoldására visszatértek a gőzkazánhoz; növelték a gáz- és acetilénlámpákkal kivilágított gőzhajók számát; a kikötőkből gőzhajók futottak ki a nyílt tengerre. Ismét megjelent a távbeszélőcső és a pneumatikus posta. A postafiókok számát sokszorosára kellett növelni. Levelezőlapok helyettesítették a telefont.

A városok aszfaltjain lópaták csattogtak, lovak húzták a teher- és személygépkocsikat. Különös öszvérlények születtek: Diesel-motorok gőzindítókkal.

Két héttel később az egész világot bejárta Leonyid Moszlakov és Jurij Kramer neve. A moszkvai Baumann-ról elnevezett felsőfokú technikum végzős hallgatói olyan szerkezetet ötlöttek ki, amely pótolta a belső égésű motorok elektromos gyújtását. A találmány, egyszerűen szólva, zseniális volt. A csavaros eszű diákok egy gyertya testébe fogazott tűzkereket építettek be, ezzel párhuzamosan egy hosszúkás piroforos rudat helyeztek el, állandóan működő mikroadagoló szerkezettel. Az elosztótengely tolórúdja kihúzta a rugót, a kerék megdörzsölte a rudat, és ettől szikra pattant ki. Egyszóval, hétköznapi öngyújtó volt – Moszlakov és Kramer-féle öngyújtó, de éppen ennek a találmánynak volt köszönhető, hogy megelevenedett az autók népes serege, és az utcák visszanyerték megszokott arculatukat.

Hamarosan fokozódott a szén- és kőolajtermelés. Erőltetett ütemben folyt a gázlámpák és a gyertyák gyártása.

Ami az újságokat illeti, azok zavartalanul megjelentek, egyetlen nap szünet nélkül, azzal a különbséggel, hogy gáz- vagy acetilénlámpák fényénél nyomták őket, gőzzel hajtott rotációs gépeken. És ritka nap volt, amikor az újságok első oldalát nem a titokzatos, párába burkolt, az óceánból égnek meredő Fekete Oszlop fényképe díszítette...

„Morozov akadémikus közölte, hogy a Nemzetközi Bizottság véleménye szerint a rövidzárlatot legkésőbb az év végéig felszámolják. Emiatt feltétlenül szükséges, hogy megtegyük az előkészületeket az elektromos energiára való visszatérésre anélkül, hogy kevesebb figyelmet fordítanánk az ideiglenes gőzenergia-szükséglet kielégítésére. A mai napon nyilvánosságra hozzuk a tervezetet, általános megvitatás végett...”

(Izvesztyija)

„A szénrészvények árfolyama még sohasem ért el ilyen magasságot.”

(Wall-Street Journal)

„Szent Ilona szigetén hatalmas építkezések folynak. Hírek szerint Napóleon sírját áthelyezték, és helyén a legifjabb Rockefeller és családja számára épül villa. London új jegyzéket szándékozik intézni Washingtonhoz. A harmadik brit flottát Tristan da Cunha szigetek védelmére rendelték ki.”

(Daily Telegraph)

„Az olajipari élmunkások jelszava: túlteljesíteni a tervet a világító petróleumfajtákban.”

(Bakui munkás)

„Az államosított kőszénbányákat vissza kell adni jogos tulajdonosaiknak – csak ez mentheti meg Nagy-Britanniát.”

(Times)

„A vörösök a sárgák kezébe tették le a világ sorsát. A végpusztulás elkerülhetetlen, hacsak nem teszünk sürgős ellenintézkedéseket.”

(Georgia on Sunday)

„Nem lesz fasizmus! Princeton nem ismétlődik meg!”

(Worker)

„A legnagyobb világszenzáció ezerkilencszáznegyvenkilenc óta, amikor a „Sanson Howgery Mills” cég piacra dobta az első fekete sarkú női harisnyát, amely a Philadelphiából érkezett művészek, Bley és Spargen szabadalma alapján készült. Vásároljátok az új, a „Fekete Oszlop” védjeggyel ellátott harisnyát!”

(Philadelphia News)

„Ezen a télen Párizs lakóit törhetetlen optimizmusuk lángja fogja melegíteni.”

(Figaro)

„A háziasszonyok azt követelik: adjatok villamosságot!”

(For you, women)

„A gyertya árának növekedése nem szabad hogy csökkentse a hívők vallásos buzgóságát”.

(Osservatore Romano)

„Az idén ősszel egyetlen expedíció sem indult a Himalájára, hogy a titokzatos jetit, a hó birodalmának ősemberét felkutassa. A Serpa Teherhordók Egyesülete nyugtalan. Őfelsége Nepál királya személyesen tanulmányozza a kérdést.”

(Katmandu Weekly)

„Tekintettel az idei tüzelő drágaságra, sajnos, várható az áttérés a hosszú, zárt ruhákra. Megfigyelőnk abban reménykedik, hogy sikerül majd olyan modelleket alkotni, amelyek, az üveganyagból készült melegítő bélés ellenére is, kiemelik a test vonalait. Ami a női alsó fehérneműket illeti, várható, hogy...”

(La vie Parisienne)

 

XXV.

 

– Gömbvillám! – kiáltott a beszélőtölcsérbe a figyelő.

– Mindenki az alsó helyiségekbe! Gömbvillám!

A Fukuoka-Maru felső fedélzete kiürült, csak az ügyeletes személyzet maradt a helyén.

A tudósok vezető testülete szigorú parancsot adott ki, hogy a gömbvillám feltűnésekor be kell zárkózni a belső helyiségekbe, be kell csukni az összes szellőztetőket, minden ajtót, valamennyi nyílászáró szerkezetet, ami csak akad. A parancsot azt követően kellett kiadni, hogy egy ízben a gömbvillám bekúszott a hajóműhely nyitva hagyott ablakán, és tüzet idézett elő, amelyet csak nagy erőfeszítések árán tudtak a japán matrózok elfojtani.

Kravcov engedelmeskedve a parancsnak, lement. Körülnézett a szalon előtti hallban, abban a reményben, hogy felfedezi Olovjannyikovot, de csak vadidegen embereket pillantott meg a bárpult előtt.

Naponta repültek ide lökhajtásos hidroplánokon ismeretlen emberek – tudósok, ENSZ-tisztviselők, mérnökök és újságírók. Nagy volt a forgalom, egyesek jöttek, mások mentek.

Tanácskoztak, vitatkoztak, telefüstölték a Fukuoka-Marut, közben megitták a hajó nem csekély mennyiségre tehető italkészletét.

A Fekete Oszlop pedig ezalatt egyre magasabbra, a földi atmoszféra határai fölé emelkedett, jó harmadát megtette a Holdhoz vezető távolságnak, közben tovább görbült, a Föld forgási irányát követve, mintha keskeny szíjjal akarná körülövezni a bolygót. Egyformán a sűrű, átláthatatlan felhők homályába burkolózott, a villámcsóvák szakadatlanul csapkodták az oszlopot, úgy tűnt, mintha a vihar sohasem érne véget.

Az állóhajón elhelyezett távirányítású műszerek már régen nem működtek. A Fukuoka-Maru körbejárta az állóhajót, hol közeledett hozzá, hol meg eltávolodott. Valahol megrekedt a tüzelőszállítmány is, pedig a Fukuoka-Maru hajtóanyaga már kifogyóban volt.

Vészterhesen teltek a napok. Kravcovot legjobban mégis a kénytelen semmittevés kínozta. Elismerte, hogy nincs könnyű dolguk a tudósoknak, nem annyiból áll csak az egész, hogy iderepülnek, és máris megfejtik a Fekete Oszlopot körülvevő rejtélyes mező titkát! De akkor is, már túlságosan elnyúlnak ezek a tanácskozások. Kravcovnak kedve lett volna hozzá, hogy nyíltan feltegye Morozovnak a kérdést: mikorra szándékozzák végül is leteríteni a Fekete Oszlopot, hogy az ördög vinné el, hát meddig kell még várni?... Azonban fékezte indulatait. Nem volt titok előtte, mennyit, milyen mérhetetlenül sokat dolgozik Morozov.

Néhanapján Bramugliával is összetalálkozott, amikor az Ali Ovszad kajütjében teázgatott. Bramuglia sem felelt kérdéseire, másra terelte a szót, elmondott inkább egy-egy csípős chilei anekdotát.

Kravcov szomorú töprengésbe merülve állt meg a homályosan kivilágított hallban, a szalon ajtajára pillantott, amely mögött a tudósok tanácskoztak.

– Hello – szólította meg valaki. A hangra megfordult.

– Á, maga az, Jim! Jó estét. Mi van magával, hűtlen lett a biliárdhoz?

– Megcsömörlöttem! – Jim keserűen felnevetett. – Negyven parti naponta – úgy tudnék már vonítani, mint valami kutya. Azt beszélik, holnap érkezik a teherhajó a tüzelőszállítmánnyal, nem hallott róla?

– De igen, hallottam.

– Nem inna meg velem valamit, Sir?

Kravcov legyintett.

– Jó.

Leültek a bárszékekre a pult elé, a japán mixer gyorsan koktélt kevert, és poharakat állított eléjük. Egy darabig hallgatagon szürcsölgették a hideg, fűszeres illatú italt.

– Hát már sose lesz munka? – kérdezte Jim.

– Remélem, hogy lesz.

– Nem fizetnek itt rosszul, és vannak akik szívesen el is fogadják a jó pénzt az alvásért és a biliárdért. De én már torkig vagyok az egésszel, Sir. Egy egész hónap elmúlt, mozi és lányok nélkül. Még rádiót sem hallgathatok.

– Megértem, Jim. Bevallom, nekem is elegem van.

– Mennyi ideig foghatnak itt bennünket ezen a japán hajón? Ha a tudósok semmit sem tudnak kiötleni, mondják meg egyenesen, és eresszenek bennünket haza. Megélek én valahogy villamosság nélkül is, hogy a fene egye meg.

A fűszeres italtól kellemes meleg áradt szét Kravcovban.

– Villamosság nélkül nem lehet élni, Jim.

– De mennyire lehet! – Parkinson úgy vágta le a poharát, hogy csörömpölt az egész bárpult. – Köpök az összes mágneses terekre, tőlem összelocsoghatnak akármennyi marhaságot!

– Maga fittyet hány rá, de mások...

– Mi közöm nekem másokhoz? Azt mondom magának: én majd csak elboldogulok! Fúrni mindig kell valahol. Ha nem lesz villamos áram, majd gőzgép forgatja az ékfúrót a vágatban, no és?

„No lám – gondolta Kravcov –, még ez a flegma alak is hogy felbőszült a semmittevéstől.”

– Ide figyeljen, Jim...

– Nem elég a vihar, még ezek a gömbvillámok is itt vannak a nyakunkon, csapatokban repdesnek a fejünk felett. Még a fedélzetre sem lehet felmenni, mert puskás japánok őrködnek minden lépcsőfeljárónál... Az ördögbe is, Sir! A tudósoknak, úgy látszik, érdekes itt, hát csak piszmogjanak, de nekünk ebből elegünk van!

– Hagyja már abba ezt a sápítozást! – szólt rá komoran Kravcov. – Ki az a „nekünk”? Erre feleljen!

Parkinson keskeny arca elsötétedett. Anélkül, hogy Kravcovot pillantásra méltatta volna, lecsapott a pultra egy papírpénzt, és távozott.

Kravcov kiitta koktélját, és lelépett a bárszékről. Most menjen be a kajütjébe, és heveredjen le aludni?...

Kajütjének ajtaja mellett, hátával a falhoz dőlve, Csulkov állt.

– Magát vártam, Alekszandr Vitaljics... – Csulkov hátratolta a sapkát tarkójára, kerek, kisfiús arca aggodalmas volt.

– Jöjjön be, Igor. – Kravcov maga elé engedte a fiút. – Mi történt?

– Alekszandr Vitaljics – gyorsan, hangját lehalkítva hadart Csulkov. – Itt valami készül. Már egy ideje tapasztalom, hogy Parkinson brigádja elkerül bennünket. A texasiak örökké a saját társalgójukban verődnek össze, ott súgdolóznak... Egy fél órával ezelőtt véletlenül kihallgattam egy beszélgetést... Ugyanis, bocsánat, az árnyékszéken voltam, és ők nem láttak meg engem – Fletcher volt, és egy másik, tudja, aki örökké úgy vihog, mintha csiklandoznák – Laughing Bilinek* hívják.

 

*Nevető Bill (angolul)

 

– Igen, halványan emlékszem rá – mondta Kravcov.

– Szóval ők voltak. Én, persze, nem sokat konyítok az angolhoz. De annyit megértettem belőle, hogy meg akarnak lógni. Holnap érkezik a teherhajó a tüzelővel. Amikor befejeződik a rakodás, lerohanják az őrséget, megszállják a teherhajót, és irány egyenesen haza, Amerikába...

– Jól értette, Igor?

– Attack the transport – mit lehet ezen rosszul érteni?

– Nos, akkor gyerünk csak! – Kravcov kiugrott kajütjéből, és rohant a folyosón.

– Alekszandr Vitaljics, ez így nem lesz jó – hadarta sebesen Csulkov, sietősen lépkedve nyomában. – Azok sokan vannak...

Kravcov figyelemre se méltatta. Kettesével vette a, lépcsőfokokat, lefutott a „D”-fedélzetre, felrántotta a társaskabin ajtaját, amely mögül hangzavar és nevetés szűrődött ki.

Azonnal csend lett. A kékesszürke füstfelhőn keresztül tíz szempár szegeződött Kravcovra. Fletcher egy karosszék támláján ült, magas szárú fekete cipőbe bújtatott lába az ülőkén nyugodott. Előrecsücsörítette alsó ajkát, és jó erősen, hallhatóan fújta ki a füstöt.

– Á, a mérnök – szólalt meg, összehunyorítva szemét. – Hogy van, mérnök úr?

– Beszélni akarok magukkal, fiúk – mondta Kravcov, és végigjártatta tekintetét a szerelőkön. – Tudok róla, hogy elhatározták: megszöknek a Fukuoka Maruról.

Fletcher leugrott a karosszékről.

– Honnan tudja, Sir? – érdeklődött rosszat sejtető gúnyos mosollyal.

– Maguk holnap meg akarják szállni a teherhajót – válaszolt nagy önuralommal Kravcov. – De abból nem lesz semmi, fiúk.

– Miért nem?

– Becsületesen figyelmeztetem magukat.

– Én pedig előre figyelmeztetem magát, Sir, hogy eszünk ágában sincs magukkal együtt itt megdögleni.

– Honnan veszi ezt, Fletcher? – Kravcov igyekezett nyugodt maradni.

– Hát miért fizetnek nekünk háromszoros bért? Talán mert lógázzuk a lábunkat? Jól beszélek, fiúk?

– Jól! – zúgták rá a szerelők. – Nem a szép szemünkért fizetnek ilyen jól, annyi szent, hanem azért, mert tudják, hogy megdöglünk!

– Árad az atom a Fekete Oszlopból!

– Gömbvillámok repdesnek be a kajütökbe!

– MacPherson már haldoklik a kozmikus sugaraktól, hamarosan mi is felfordulunk!

Kravcov meghökkent. Az üvöltő tömeg rátámadt, ő pedig egyedül maradt, Csulkov eltűnt valahová. Észrevette Jim Parkinsont, aki a sarokban egy díványon ült, és közönyt színlelve lapozgatott valami színes folyóiratban, amelynek fényes borítólapján fürdőruhás szőke szépség nyújtózkodott.

– Ez nem igaz! – kiáltotta Kravcov. – Magukat félrevezették! MacPhersonnak szívinfarktusa van, és ehhez semmi köze sincs a kozmikus sugaraknak. A tudósok azon tanakodnak, hogyan birkózzunk meg a Fekete Oszloppal, és nekünk készenlétben kell állnunk...

– Vigye el az ördög a tudósokat! – vicsorgott Fletcher. – Miattuk tört ki a katasztrófa!

– A tudósok mindannyiunkat megölnék, ha rajtuk múlna!

– Holnap megérkezik a teherhajó, és senki sem tarthat bennünket vissza! Elsöpörjük a japánokat!

A szerelők szorosan közrefogták Kravcovot. A mérnök látta feldúlt arcukat, üvöltésre nyíló szájukat, elvakult tekintetüket...

– Nem engedjük, hogy dezertáljanak! – igyekezett túlkiabálni a tömeget.

 Fletcher tébolytól eltorzult arccal indult meg feléje Kravcov minden idegszála megfeszült...

Parkinson ekkor félrehajította a folyóiratot, és felállt.

Hirtelen nagy erővel kicsapódott az ajtó, és a társas-kajütbe Ali Ovszad és Georgi brigádjának szerelői özönlöttek be. A lihegő Csulkov fürgén Kravcov és Fletcher közé állt.

– Nono, ne marháskodj – mondta a texasinak. – Hátrább az agarakkal!

– U-u-úgy! – nyújtotta meg a szót Fletcher. – A véredet pártolod... Gyerekek, üssük a vörösöket! – üvöltött fel hirtelen, hátraugrott, és a hátsó zsebéhez kapott.

– Stop! – Jim Parkinson megragadta Fletcher kezét.

Fletcher megpróbálta kiszabadítani, de Jim marka keményen szorította. Fletcher arcába vér tolult.

– Jól van, eressz már el! – hörögte.

– Na látod, így már más – felelte Parkinson megszokott, unott hanghordozásával. – Oszoljatok, gyerekek. A brigádom nem hagyja el a hajót, Mr. Kravcov. Megvárjuk, míg munkát kapunk.

A társalgóba gyors léptekkel sietett be Ali Ovszad.

– Miért nem hívtál? – kérdezte Kravcovot erősen lihegve. – Ki akar itt verekedni?

– Karasó, Ali Ovszad -– nyugtatta Jim. – Karasó. Minden rendben van.

– Ez? – Ali Ovszad mutatóujjával Fletcher felé bökött, aki még egyre csuklóját dörzsölgette. – Essek balaszi, kjul basina!* – kezdte szidni. – Ember vagy te, mondd csak, vagy valami ördögfajzat?

 

*Menj, szamaracska, és hintsd meg hamuval a fejedet (azerbajdzsáni nyelven)

 

XXVI.

 

Hármasban vacsoráztak egy asztalnál – Kravcov, Olovjannyikov és Ali Ovszad.

Az öreg mester falta a roastbeefet, közben egy hosszúra nyúlt történettel szórakoztatta asztaltársait, hogyan győzte meg az ő agronómus fivére az Azerbajdzsán Bortröszt bürokratáit, és hogyan javította fel számottevően két borfajta minőségét.

Kravcov fél füllel hallgatta csak, sörét kortyolgatta, és oldalvást nézelődött.

– A napokban – szólalt meg Olovjannyikov, amikor Ali Ovszadtól szóhoz jutott – akaratlanul is tanúja voltam a következő jelenetnek. Tokunaga a fedélzeti korlátnál álldogált, nyilván friss levegőt akart szippantani. Szerettem volna észrevétlenül lencsevégre kapni, és éppen az objektívot állítottam be, amikor egyszer csak észreveszem, hogy a japán a csuklójáról levesz valami karkötőfélét, megnézi, aztán a vízbe dobja. Ekkor lépett oda hozzá Morozov. „Mit dobott a tengerbe, Maszao-szan? – kérdi. – Csak nem Polykrates gyűrűjét?” Tokunaga sajátos szomorú mosolyával felelte: „Sajnos, nekem nincs olyan gyűrűm. A mágneses karkötőmet dobtam be...” Ugyanis, mint talán tudják, sok idősebb japán visel ilyen karkötőt, különösen a magas vérnyomásban szenvedők...

– Hallottam már valamit erről – mondta Kravcov.

– Szóval – folytatta Olovjannyikov –, Morozov elkomorodott. „Nem értem, mire gondol Maszao-szan. Csak nem tételezi fel – kérdezte –, hogy nem sikerül...”

„Nem, nem, – felelte Tokunaga. – Természetesen sikerül, és visszatér a Földre az elektromágnesesség, a mágnesek visszanyerik erejüket, de nem tudom, hogy én megérem-e...” „Hogy mondhat ilyet...” Morozov a japán vállára tette kezét, az pedig így folytatta: „Ügyet se vessem rám, Morozov-szan. Mi, japánok, kicsit fatalisták vagyunk.”

– És aztán? – kérdezte Kravcov.

– Aztán elmentek. Tokunaga szemlátomást gyógyíthatatlanul beteg...

– Igen – válaszolta Kravcov, majd kis szünet után így folytatta: – Hát ez nem volt valami vidám történet.

Egy darabig hallgatagon ettek tovább.

– Ki az ott, az a szürke bajuszos veréb? – kérdezte suttogva Kravcov, szemöldökével egy kis ember felé intve, aki Morozov asztalánál vacsorázott.

– Az a „veréb” nem más, mint Bernstein professzor – felelte Olovjannyikov.

– Ne mondja! – Kravcov kényelmetlenül feszengett a „veréb” kifejezés miatt. – Álmomban se jutott volna eszembe, hogy Bernstein ilyen... hogy is mondjam...

– Ilyen apró termetű? Nem olvasta az amerikai újságokban, hogy állta meg a sarat Princetonban? Elbarikádozta magát a laboratóriumában, és pokoli erős elektromos mezőt hozott létre körülötte. Áramot egy elektrosztatikai generátor segítségével fejlesztett, amelyet szélmotor hajtott. A banditákat úgy megrázta az áram, hogy vitustáncot jártak, és sietve elkotródtak. Hat napon át kucorgott abban a laboratóriumban, két munkatársával együtt, étlen-szomjan. Hát ilyen ember Bernstein professzor.

– Maga miket nem tud?! – ámuldozott Kravcov.

– Ez a mesterségem.

– Egyébként Csulkov megsúgta, hogy maga rólam faggatta. Mire jó az ilyesmi?

– Pletykás vénasszony a maga Csulkovja. Egyszerűen csak az iránt érdeklődtem, hogy fojtotta el a lázadást.

– Ugyan már – „lázadás”! – nevetett Kravcov.

– Írni akar rólad – elegyedett a beszélgetésbe Ali Ovszad. – Tudod, hogy fogja kezdeni: „Kravcov ott áll a Fekete Oszlop mellett...”

Olovjannyikov nevetve nyújtotta a kezét, az öreg pedig nagylelkűen megropogtatta ujjait.

– Már egy hónapja kerülgetjük az oszlopot – szólalt meg Kravcov. – Figyelgetjük, méregetjük... Óvatoskodunk... Torkig vagyok már ezzel. – Felhajtotta sörét, és a papírszalvétával megtörölte száját. – Gyerünk már azzal az atombombával, aztán durr...

Morozov felkapta fejét, és lopva Kravcovra pillantott. Nyilván meghallotta. A petróleumlámpák halvány fényében Morozov őszes feje mézszínben játszott.

A japán pincér nesztelenül hozzájuk lépett, és udvariasan beszíva a levegőt, gyümölcsfagylaltot ajánlott.

– Köszönöm, nem kérek. – Kravcov felállt. – Megyek, és meglátogatom MacPhersont.

Ali Ovszad az órájára pillantott.

– Egy óra múlva meglátogat Bramuján.* Teázni jön – közölte. – Még van egy óra időm.

 

*Ali Ovszad így ejti a chilei nevét

 

– Hozzászoktatta a teához, Ali Ovszad – nevetett fel Olovjannyikov.

– Bramujánnal vasárnap „dzsiz-bizt” fogunk csinálni. A szakács megígérte, hogy majd ad báránybelet.

– MacPhersonhoz megy? – kérdezte Olovjannyikov.

– Engedje meg, hogy magával tartsak.

 

XXVII.

 

Az orvos néhány napja már megengedte Willnek, hogy a kezét megmozdíthassa, és egyik oldaláról a másikra forduljon. Arca grimaszba torzult a fájdalomtól, és álla olyan furcsán meredt előre, hogy Norma Hampton riadtan szaladt az orvosért.

De a veszélyen szemlátomást már túl volt.

Will plasztilinból kis figurákat gyúrt, és amikor megunta a gyurmázást, megkérte Normát, hogy olvasson fel neki az újságból vagy kedvenc olvasmányából, Peregrine Pickle feljegyzéseiből. Egyenletesen lélegezve, lehunyt szemmel hallgatta, és Norma egyre odapislogott, mivel nem mindig tudta megállapítani, hogy figyel-e, vagy másutt járnak-e a gondolatai, vagy egyszerűen csak szundikál.

– Ahogy felépülsz–mondta neki egy alkalommal –, Angliába viszlek.

Will hallgatott.

– Mit szólnál hozzá, ha mondjuk Cheshire-ben telepednénk le, a hangamezők között? – tette fel a kérdést más alkalommal.

Willnek felelnie kellett, hát felelt:

– Akkor már szívesebben Cumberlandbe.

– Nagyszerű! –ujjongott fel az asszony. És azonnal felragyogott a szeme: – Cumberland. Persze, hiszen ott töltöttük mézesheteinket. Istenem, már majdnem huszonöt éve... Nagyon örülök, kedvesem, hogy eszedbe jutott.

– Hiába lelkendezel, nem a mézesheteinkre gondoltam. Ott tenger van meg sziklák, csupán emiatt – válaszolt Will higgadtan. – Inkább olvasd tovább azt az ostoba történetet a teknősbékákról.

És Norma nekigyürkőzött, hogy tovább fogyassza a Föld méhének urai című, véget nem érő, de jól pergő folytatásos regényt, amely a Daily Telegraph hasábjain jelent meg, és valamiféle tűzokádó teknősbéka-ármádiáról szólt. Ezek a teknősbékák a Föld mélyebb rétegeiből bújtak elő, ellepték a Földet, felperzseltek és elpusztítottak mindent, ami lélegzett és mozgott, egészen addig, amíg vezérük bele nem szeretett a gyönyörű Maudba, egy petróleumkereskedő feleségébe.

A tűzokádó vezér lángoló szenvedélye már éppen a felhőket ostromolta, amikor az ajtón kopogtak, és Ali Ovszad, Kravcov és Olovjannyikov lépett be.

– Úgy látszik, igaza van, Will – szólalt meg Kravcov, letelepedve a skót ágya mellé. – Atombombával kell kettévágni az oszlopot.

– Igen – felelte Will. – Távirányítású atombombával. Erre gondoltam korábban.

– És most?

– Most az a véleményem, hogy ha atomrobbantással kettévágjuk az oszlopot, a mágneses mező valóban helyreáll. De az oszlop változatlanul emelkedni fog, és ismét eléri majd az ionoszférát. Ismét légköri rövidzárlat következik be.

– Ez igaz – hagyta helyben Kravcov. – Akkor hát, az ördög vigye el, hogyan állítjuk meg?

– Bizonyára megáll az majd magától is – vélekedett Ali Ovszad. – A rétegnyomás kilöki az egész kőzetet – és megáll.

– Erre, Ali Ovszad, nem is érdemes számítani.

– Tegnapelőtt – szólalt meg Olovjannyikov – az újságírók elkapták a szalonban Stammot, a sarokba szorították, és friss híreket követeltek tőle. Természetesen semmit sem sikerült kiszedni belőle – mintha vasból lenne az az ember –, de aztán mégis fejtegetni kezdte kedvenc elméletét. Szása, hallott már maga valamit a Föld tágulásának elméletéről?

– Valamit hallottam, még akkor, amikor az egyetemen vitákat rendeztek erről.

– Nagyon furcsa dolgokat mondott Stamm. Mintha a Föld átmérője a paleozoikum idején a jelenleginek csak közel harmadrésze lett volna. Stamm papa ezt komolyan gondolja, vagy csak tréfál?

Kravcov felnevetett.

– Ugyan már, Lev, ne beszéljen ilyen ostobaságot. Stamm előbb... nos, hogy is mondjam, inkább a saját torkát harapná el, semmint hogy tréfálkozzék. Egyébként valóban van egy ilyen hipotézis, egyik a sok közül. Eszerint állítólag a Föld legbelső magja valami nagyon tömör csillag anyagának a maradéka, amelyből valamikor á Föld keletkezett. A mag – az elmélet szerint – állandóan porlad, és részecskéi folyamatosan duzzasztják a feljebb fekvő rétegeket, és így... egyszóval tágítják a Földet. Ez az egész természetesen elképzelhetetlen lassúsággal megy végbe.

– Igen, Stamm is így mondta, hogy a Föld belsejében új, súlyos részecskék keletkeznek – protonok és neutronok, úgy rémlik, ezt mondta –, amelyek növelik a Föld tömegét, De honnan keletkeznek ezek az új részecskék?

– Éppen ebben rejlik a kérdés bonyolultsága – magyarázta Kravcov. – Már nem nagyon emlékszem, de annak idején nekivadultan vitatkoztunk erről a feltevésről; egy időben ugyanis az elmélet szerzőjének, Kirillovnak a tanítványa oktatott bennünket... Honnan keletkeznek ezek az új részecskék?... Emlékszem egy beszélgetésre a tér és anyag kölcsönös átalakulásáról, az anyag minőségileg különböző formáiról, és hogy a minőségek megváltozása azt a benyomást kelti..., mintha új anyag keletkezne. Egészében véve itt a gravitációs, az elektromágneses és az egyelőre még ismeretlen egyéb terek kölcsönhatásáról van szó... Többet én sem tudok, csupán az egységes térelmélet nyithatja majd fel szemünket...

– Csak nem azt akarja mondani, Mr. Kravcov – hangzott fel a skót gunyoros hangja –, hogy a mi drága oszlopunk protonból és neutronból áll?

– Nem, Mr. MacPherson. Én csak vázoltam azt a hipotézist, amit a mi drága Stammunk hirdet.

– És maga, Mr. Kravcov, miben hisz? Arra nagyon kíváncsi volnék.

– A hajdinakásában, hiszen már tudja, Will. – Kravcov felvette az asztalról, és a kezében forgatta a plasztilinból gyúrt repülőgépet. – Látom, alkotóművészetében új tematika jelentkezett.

– Adja csak ide. – MacPherson kivette kezéből a kis szobrocskát, és alaktalanná nyomkodta össze.

– Mégiscsak jó, Will, hogy maga fúrómérnök, és nem szobrász lett – jegyezte meg Kravcov.

– Maga mindig pontosan tudja, hogy mi a jó, és mi a rossz. Mindentudó fiatalember.

– Ne haragudjon, nem gondoltam, hogy megsértődik – lepődött meg Kravcov.

– Ostobaság – dohogta a skót. – Nem sértődtem meg, fiú. Csak az nem tetszik nekem, hogy összeverekszik az amerikaiakkal.

– Nem is én kezdtem, Will. Nem vagyok én olyan verekedős.

Elhallgattak. A petróleumlámpában imbolygott a láng, a kajüt falára árnyékok kúsztak.

– Mostanában sokat aludnék – szólalt meg hirtelen Ali Ovszad. – Azelőtt keveset aludtam. Most sokat szeretnék. Valószínűleg azért, mert rendellenes a mágneses tér tevékenysége.

– Most mindent a mágneses térre fognak – mosolyodott el Kravcov. – Vagy a gravitációs térre.

– Gravitáció – folytatta Ali Ovszad. – Egyebet se hallani, csak így a gravitáció, meg úgy a gravitáció. Ezt a szót azelőtt még csak nem is ismertem, most pedig még álmomban is a gravitációt látom. Tulajdonképpen mi az, hogy gravitáció?

– Már magyaráztam neked, Ali Ovszad...

– Aj bálám, rosszul magyaráztad. Mondd meg egyszerűen: súly vagy erő? Én már sokat fúrtam-faragtam a földet, és tudom: a Föld bensejében nagy erő rejlik.

– Ki vitatja ezt? Senki sem vitatja. – vetette közbe Kravcov.

– Nem véletlen, hogy az orosz népmesékben tisztelettudóan termékeny Földanyácskának nevezik – jegyezte meg Olovjannyikov. – Emlékszik, Szása, Mikula Szeljanyinovics mondájára?

– Monda? Legyen szíves, mesélje el – kérlelte Will.

„Hogy rajong a mesékért – gondolta Kravcov. – Él-hal értük...”

– Szívesen – kezdett bele élvezettel Olovjannyikov. – Élt egyszer egy földműves, Mikula Szeljanyinovics volt a neve. Egyszer éppen az út közelében szántott, elemózsiás tarisznyáját pedig lerakta a földre. Szánt-szánt, igyekszik erősen, néha pedig felpillant a napocskára, vajon sikerül-e napszállatig végeznie. Ekkor elhalad mellette óriási lován Volga vitéz. Ott poroszkál, és közben panaszkodik, hogy mit is kezdjen vitézi erejével, ellenfeleit úgy fújja el, mint a pelyvát. Hallja ám Mikula Szeljanyinovics, hogyan dicsekszik a vitéz, és kiszól hozzá a szántóföldről, próbálná meg felemelni a tarisznyáját. Ez is valami, gondolja a vitéz, hiszen ez csak egy kis tarisznya. Hozzákészül Volga, és persze anélkül, hogy lováról leszállna, megragadja fél kézzel a tarisznyát – de az meg se mozdul. Neki kell hát gyürkőznie két kézzel. De így sem sikerül felemelnie. Megdühödött Volga vitéz, rángatja teljes erejével a tarisznyát – mégsem bírja felemelni, közben ő maga térdig süpped a földbe. Mikula Szeljanyinovics pedig megmagyarázta neki: bizony, Földanyácska ereje van a tarisznyában.

– Okos mese – bólogatott a skót.

– Mély szociális mondanivalóval – jegyezte meg Kravcov. – Mikula a békés, építő munkát testesíti meg, Volga pedig a háborúskodást.

– Így is lehet magyarázni. De lehet, hogy a maguk bölcs ősei egyszerűen megérezték a tömegvonzás legyőzhetetlenségét. Lám, honnan erednek korunk fantasztikus feltételezései... Mikula – hogy is hívják?

– Mikula Szeljanyinovics – ismételte meg Olovjannyikov.

– Persze, persze. Az ő tarisznyája pedig olyan, mint Wells kavorítja. Nem igaz, uraim?

– Most én mesélek – szólalt meg Ali Ovszad, és megdörzsölte ujjával fekete bajsza tövét. – Nagyon régen, hajdan volt időkben élt Rusztem bahadur.* Minden lépésekor a lába bokáig süppedt a földbe.

 

*Bahadur – vitéz (azerbajdzsánt nyelven)

 

– Olyan nehéz volt? – kérdezte Olovjannyikov.

– Miért lett volna nehéz? Mondtam én, hogy nehéz volt? Egyszerűen csak iszonyatosan erős volt. Olyan erős, hogy ha lágyan akart is lépni, lába akkor is félméternyire süppedt a földbe. Egyszer aztán Rusztem elment a sátánhoz, és így szólt hozzá: vedd el erőm felét. Rejtsd el, és ha majd öreg leszek, eljövök érte, te meg visszaadod...

Kravcov felkelt, végigment a kajütön, a falon imbolyogva követték az árnyékok.

– Mit kellene tennünk – szólalt meg, amikor megállt Will ágya előtt –, mit kellene tennünk, hogy az oszlopot a saját ereje kényszerítse visszahajolni? Visszahajolni a Föld mélyébe?... Csak a saját ereje, nem tudja legyőzni semmi más.

– Vissza akarod fordítani a Fekete Oszlopot? – nevetett fel Ali Ovszad. – Hej, ez aztán a legény!

 

XXVIII.

 

Kravcov nyugtalanul várakozott a szalon bejárata előtt. Bent a szalonban a tudósok szokásos tanácskozása zajlott. Az ajtó mögötti hangok zsongása hol felerősödött, hol meg elhalkult. Az ajtó tejüvegére szabályos időközönként árnyék vetődött: a tudósok közül valaki fel-alá járkált a szalonban.

„Mi az ördögnek lábatlankodom itt – gyötörte magát . Kravcov. – Nem szorulnak a tanácsaimra. A világ legjobb geofizikusai gyűltek itt össze, csupa kiváló koponya, kitüntetésekkel, ilyen meg amolyan díjjal, mindennel a világon, ami csak létezik. Mit keresek én itt ezzel a nyers ötlettel?... Felhasználni az oszlop erejét – szép kis ötlet, mondhatom...”

Kravcov a lelke mélyén jól tudta, hogy csak ürügyet keres a Morozovval való beszélgetésre. Elviselhetetlen már ez a várakozás és bizonytalanság. Lesz, ami lesz, bátorságot vesz magának, és nyíltan Morozovnak szegezi a kérdést: meddig kell még várni?

A steward, kezében üvegekkel és szifonokkal megrakott tálcával, nesztelenül belépett a szalonba. Amikor az ajtón egy kis rés támadt, Kravcov megpillantott egy hatalmas, kopasz koponyát, meg egy kezet, amely Whatman-papírt tartott, fülét pedig megütötte egy tört oroszsággal kiejtett mondattöredék: „... ne helyezzenek el olyan berendezést.”

Berendezés! Aha, szóval már valamiféle berendezésről van szó...

Kravcov hol a karosszékbe rogyott, hol meg újra róni kezdte a félhomályos hallt. Nyomasztó lassúsággal telt az idő.

Végre éjfél után két órakor kitárult az ajtó, és egymás közt beszélgetve, kezdtek kiszállingózni a szalonból a tudósok. Tokunaga kimerült arccal hallgatta Stammot, aki valamit jelentett neki. A kövér Bramuglia zsebkendőjével törülgetve kopasz fejét, lépdelt végig a halion. A szürke bajszos, alacsony Bernstein professzort néhány ismeretlen tudós fogta közre, egyikük indiai turbánt viselt. Majd a füstfelhőből kivált Morozov magas, egyenes alakja, nagyon vastag iratcsomóval a hóna alatt. Morozov fürkésző tekintete azonnal felfedezte a sarokban szerényen meghúzódó Kravcovot, biccentett neki, és csak úgy menet közben, enyhe gúnnyal vetette oda:

– Szóval atombombával, mi?

Kravcov hozzálépett:

– Viktor Konsztantyinovics, beszélhetnék magával?

– Nincs időm, galambocskám. Már magam is régóta készülök, hogy elbeszélgessek magával, de hát – nem futja az időmből. Egyébként... – Átfogta Kravcov vállát, és kilépett vele a folyosóra. – Ha nem nyúlik túl hosszúra a beszélgetés, akkor csak lásson hozzá szaporán.

– Tudja... – kezdett mondókájába feszengve Kravcov. – Támadt egy gondolatunk... Nem lehetne-e kihasználni magát az oszlop erejét... Pontosabban, megváltoztatni a mező irányát...

– Értem, értem – Morozov felnevetett. – Inkább azt mesélje el, hogyan fektette két vállra a texasiakat.

– Nincs ezen mit mesélni. Kicsit hőbörögtek – aztán lehiggadtak, ennyi az egész... Viktor Konsztantyinovics, bocsásson meg, hogy magára akaszkodtam. Egyszerűen csak azt szerettem volna megkérdezni: meddig kell még várnunk?

– Remélem, nem sokáig, galambocskám. Sietnünk kell, szörnyű kevés az időnk, mivel... Egyszóval, elejét kell vennünk minden további kellemetlenségnek. A terv tulajdonképpen készen van, már csak az ellenőrző számítások vannak hátra.

Kravcov felvidult.

– Akkor hát hamarosan?

– Igen, hamarosan. – Morozov megállt kajütje bejáratánál. – Atombombával akarja kettévágni az oszlopot? – kérdezte újra.

– MacPherson ötlete volt – mondta Kravcov. – Csak az a baj, hogy az oszlop ismét továbbnövekedne, és újból elérné az iono...

– Jöjjön már be – szakította félbe Morozov, és maga elé tessékelte tágas kabinjába, illetve inkább dolgozószobájába, amelyben rajzokkal telezsúfolt asztalok álltak. – Foglaljon helyet – kínálta, és mindjárt le is ült az egyik asztalka mellé. – Mondja, Kravcov elvtárs, jól ismeri az állóhajót, annak helyiségeit és átjáróit?

– Természetesen, jól ismerem.

– Nézze csak meg ezt az alaprajzot. Felismeri?

– Hogyne, ez az állóhajó középső fedélzete – állapította meg Kravcov.

– Helyes. Véleménye szerint mennyi idő szükséges ahhoz, hogy itt egy körfolyosót alakítsunk ki? Persze, a fedélzet áttörésével. – Morozov ceruzájával az állóhajó kerületét mutatta.

– Körfolyosót? – kérdezte vissza Kravcov. Felvonta szemöldökét, és megvakarta a füle tövét.

– Pontosan azt. Tessék, itt az alaprajz, gondolja át alaposan a dolgot. Zárt körfolyosó, amely hat méter széles, és legalább négy és fél méter magas.

– Gondolkoznom kell rajta, Viktor Konsztantyinovics.

– Nagyszerű. Holnap este, a késői órákban, keressen majd fel, és közölje a választ.

 

XXIX.

 

„Drága Marinkám!

A tegnapelőtti légipostával két leveledet kaptam meg, és nagyon jól tetted, hogy írtál, mert már nagyon aggódtam. Kérded, hogy miért nem utazom haza, ha nincs mit csinálnom. Magam sem tudom, becsületszavamra, miért ücsörögtem itt tétlenül egy teljes hónapon át. Egyre vártam, várakoztam, azt gondoltam: lehet, hogy ma, lehet, hogy holnap... Nos, de végül mégiscsak kivártam. A terv elkészült, a nemzetközi bizottság jóváhagyta. „Fekete Oszlop-hadművelet” a neve. Az újságokból bizonyára már korábban tudomást szereztél róla, mint ebből a levélből, hogy ennek a hadműveletnek mi a lényege. Röviden: létrehozták egy olyan berendezés tervét, amely megállítja a Fekete Oszlopot. Téged, mint fizikatanárt, bizonyára érdekelnek a terv részletei is. Őszintén bevallom: annyira bonyolult, hogy még én magam sem értem minden részletét. A tudósok valahogy rájöttek az oszlop titokzatos mezejének titkára, ez a berendezés pedig hatalmas hatású erőmezők meghatározott kombinációját helyezi szembe vele. Feltehető, hogy az oszlop mezejével való kölcsönhatása megtorpanásra kényszeríti az oszlopot.

Mindenekelőtt természetesen ketté kell vágni az oszlopot, hogy megszüntessük a „rövidzárlatot”, és visszaállítsuk a Föld mágneses mezejének normális struktúráját, hogy lehetővé váljék villamos áram gerjesztése, ugyanis ez a berendezés villamos árammal működik.

Magát a berendezést az állóhajón helyezzük el, ezért a belső helyiségekben egy körfolyosót vágunk. Én most éppen ezzel foglalkozom. Iszonyú meleg van az állóhajón, bevallom, de ki lehet bírni. A viharhoz, no meg a villámokhoz már régen hozzászoktunk. Ne nyugtalankodj: az oszlop villámhárítóként is szolgál.

Hogy mennyi időt vesz igénybe ez a hadművelet? Fogalmam sincs róla, drágám. Magad is tudhatod, hogy minél hamarabb szeretnék végezni az egésszel, hogy hazamehessek, hozzátok, Vovkához. Kedveseim, nagyon hiányoztok, írj gyakrabban, jó? És Vovka is, a kis praclijával firkáljon valamit. Ahogy lehet, én is írok.

Igaz is, kérded, hogyan szándékozzuk kettévágni az oszlopot. Hát úgy, hogy...”

Kravcov nem fejezte be a levelet. A kajüt ajtaján kopogtattak. Csulkov dugta be fejét, és közölte:

– Alekszandr Vitaljevics, a harmadik műszak indulásra készen áll.

Kravcov berakta a félig megírt levelet az asztalfiókba, és leszaladt a motorokhoz.

 

XXX.

 

Tehát a „Fekete Oszlop-hadművelet” megkezdődött.

Egy egész hajóflottilla helyezkedett el az állóhajó körül. Megérkezett a Furius repülőgép-anyahajó, amelynek fedélzete egyetlen óriási gurulópálya volt, az Iván Kulibinról elnevezett úszó erőmű, önjáró uszályok, úszódaruk. Hatalmas méretű gőzhajók füstfelhőket eregetve közlekedtek szüntelenül az állóhajó és a többi hajó között. A hadművelet vezérkara továbbra is a Fukuoka-Marun tartózkodott. A Szovjetunió, az Egyesült Államok, Japán és több más ország gyáraiban megfeszített ütemben készítették a soha nem ismert méretű gyűrűs mag csatlakozóit és alkatrészeit. Az ENSZ kék zászlaját lobogtató vontatóhajók, a gőzturbinával hajtott teherszállító helikopterek fémszerkezeteket, nagyfrekvenciájú műszer blokkokat, óriási szigetelőket, abroncsszerkezetek kötegeit szállították az állóhajóhoz. Megérkeztek a tartályhajók is, mindenféle fát szállító járművek, élelmiszerrel megrakott hajók és a vonalhajók, fedélzetükön szerelőmunkásokkal, mérnökökkel és kormánybizottságokkal.

A védőruhába öltözött emberek, éjt nappallá téve, megállás nélkül dolgoztak: halálos fenyegetés hajszolta őket, mert – a tudósok tudták ezt – a kozmikus sugarak pusztító áradata egyre mélyebben hatolt le az atmoszféra alsóbb rétegeibe.

A villámok gyűrűjébe zárt Fekete Oszlop pedig, fehér párába burkolózva, egyre magasabbra tört. Át a felhőkön, elhajolt nyugatnak, és a Földet körülvevő levegőóceánon keresztül enyhe spirál alakban tekeredett a bolygó köré.

 

XXXI.

 

Este kilenckor Kravcov mérnök csoportja felmászott a fém csigalépcsőn az állóhajó középső fedélzetére. Ali Ovszad, Parkinson és a román Georgi szerelőbrigádjának tagjaiból állt a műszak. Mindnyájan ott voltak.

Kravcov átvette a munkát az előző műszak parancsnokától. A lelépő műszak már ledolgozta az öt óráját. Éppen készülődött.

– Maguk aztán jól szétszedték azt a részt, Cesare – mondta, és körül járatta tekintetét a levágott gerendákon és a keskeny pallókon, amelyek alatt fekete mélység tátongott.

– Itt a szint magasabb volt, ki kellett vágni az egész deszkapadlót – felelte az olasz mérnök, és megtörölte zsebkendőjével napbarnította arcát. – Nézze csak meg a rajzot.

Odanyújtotta Kravcovnak a vázlatot.

– Tudom – felelte Kravcov. – De itt alattunk atomerőmű van...

– Amely nem működik.

– De amely működni fog. Maguk pedig rádöntötték a deszkapadlót a burkolatára. – Kravcov levilágított a lámpájával.

– Mit kíván tőlem, Alessandro?

– Ki kell szedni a padlódeszkákat. A reaktor felett, a burkolaton kívül, semmi más nem lehet.

Mindkét műszak szerelői a fülüket hegyezték. Az acetilénlámpák kékes fénye végigkúszott meztelen, izzadtságtól fénylő vállukon és hátukon.

– Ma hét méterrel teljesítettük túl a normát – mondta az olasz. – Az a fontos, hogy minél előbb elkészüljön a folyosó, még ha lesz is alatta valami kis szemét...

– Csak itt nem – szakította félbe Kravcov. – Rendben van, Cesare, vezesse el a csoportját – fűzte hozzá, áttérve az angol nyelvre. – Felállítjuk az emelőcsigát, és el fogjuk takarítani a maguk szemetjét.

– Hát még mit nem?! – csattant fel hirtelen egy rekedtes hang. – Amit a taljánok elfuseráltak, azt mi hozzuk helyre?

– Ki volt az? – Kravcov hirtelen megfordult.

Az üregben néhány másodpercre halotti csend támadt, csak szabályos időközönként a mennydörgés robaja hangzott felülről.

Olovjannyikov, aki ugyancsak velük volt, lefordította Ali Ovszadnak az elhangzott mondatot:

– Aj-aj-aj! – Ali Ovszad ingatta fejét, és csettintett nyelvével.

– Ki volt az? – ismételte meg Kravcov. – Jim, ez csak a maga brigádjából lehetett.

Jim Parkinson, hosszú karjával a födém kettős T gerendáját tartva, lehorgasztott fejjel hallgatott.

Ekkor a tömegből a szikár texasi lépett elő, színes kendővel a fején.

– Nohát, én voltam – dörmögte, sanda pillantást vetve Kravcovra. – Mi a baj? Eszem ágában sincs mások után dolgozni.

– Gondoltam, hogy maga volt. Ismerős volt a hang... Most pedig azonnal menjen. Fletcher, és kérjen bocsánatot az olasz műszaktól.

– Még mit nem!? – Fletcher felvágta a fejét. – Kérjenek ők bocsánatot.

– Ebben az esetben eltávolítom a műszakból. Azonnal induljon, és az első motorossal térjen vissza a Fukuoka-Marura. Reggel mehet leszámolni.

– Köpök is a maguk munkájára! – kezdett üvöltözni Fletcher. – Vigye el az ördög az egészet, egy porcikám se kívánja, hogy itt, ebben a pokoli hőségben pörkölődjem tovább!

Köpött egyet, és pallóról pallóra ugrálva, a kijárat felé tartott, amely a lépcsőfeljáróhoz vezetett.

A szerelők egymás szavába vágva vitatkoztak, az üreget teljesen betöltötte a zsivaj.

– Csend legyen! – kiáltott Kravcov. – Fiúk, mi itt közösen dolgozunk, és csak közösen lehet ilyen hatalmas feladatot elvégezni. Vitatkozhatunk, előfordulhat, hogy valakivel nem értünk egyet, de egymást tisztelnünk kell! Így van?

– Így! – hangzottak a kiáltások.

– Menjen a pokolba, mi meg lássunk munkához!

– Nincs joga elkergetni!

– Jól tette, mérnök!

– Csend legyen! – Kravcov a magasba emelte kezét. – Nyíltan megmondom: amíg én vezetem ezt a műszakot, senki sem sérthet meg büntetlenül egy másik dolgozót, csak azért, mert más nemzetiségű. Világos, amit mondtam? Csak ezt akartam a tudtukra adni. Most pedig vegyék fel a védőruhákat!

Cesare Kravcovhoz lépett, és széles mosollyal megveregette a vállát. Az olaszok fáradtan, verejtékben úszva, libasorban szállingóztak a kijárat felé, menet közben beszélgettek, és élénken gesztikuláltak.

Kravcov felállította az emelőcsigát.

– Ki hajlandó lemászni, hogy ráhurkolja a padlódeszkákat? – kérdezte.

– Majd én lemegyek – vágta rá azonnal Csulkov.

A szomszédos helyiség félhomályából hirtelen ismét előbukkant az olasz mérnök alakja, nyomában néhány szerelővel.

– Alessandro – szólalt meg, Kravcov mellé ugorva a pallóra. – Fiaim elhatározták, hogy még egy kicsit rádolgoznak. Majd mi kitakarítunk ott lenn.

 

XXXII.

 

Az állóhajó belső helyiségeiben, a pokoli hőségben és szárazságban iszonyúan hosszú az öt óra. Az autogénvágók lángjának zúgása, a gőzhajtású csörlők zörgése, az ólomlemezek csörömpölése, a hegesztők sziszegése... És csak méterről méterre haladhattak előre! Már csak néhány méter volt hátra. Hamarosan összeér két végén a körfolyosó, amely körülveszi az úszó sziget középső szintjének kerületét. A szerelők nyomában burkoló-munkások jönnek, akik a folyosó falát és mennyezetét fehér, hőálló plasztikkal vonják be, és a villanyszerelők, szinte a sarkukba hágva, máris állítják fel az óriási gyűrűs mag blokkjait.

Gyerünk, gyerünk, szerelők!

Reggel felé Kravcov műszakja visszatért a Fukuoka-Marura. Már csak arra futott erejükből, hogy a zuhany meleg vízsugara alá álljanak.

Aztán pedig aludni, amennyit csak lehet, aludni. De úgy látszik, már túlságosan fáradtak, és Kravcov, amikor nagyon kimeríti magát, sokáig nem bír elaludni. Forgolódott csak keskeny ágyán, megpróbált számolni, de az álom elkerülte. Szeme előtt – akár behunyta, akár nem – gerendarakások magasodtak, füle zúgott, hallotta az autogénpisztoly lángjának zúgását. Mihez kezdjen?

Gyufáért nyúlt, és meggyújtotta a petróleumlámpát. Újságot olvasson talán? Aha, tudja már, mit fog csinálni: befejezi a levelet!

„Tegnap nem jutottam hozzá, úgyhogy ma fejezem be. Hát nálunk is felgyorsult az élet, Marinka! Még fésülködésre sem jut időm. Már nagyon unalmas villany nélkül, és ezért minden erőnket latba vetjük. Hamarosan sikerül, hamarosan!

Tudod, ha az oszlopot kettévágjuk, a mágnes ismét mágneses tulajdonságú lesz, és az atomerőmű turbógenerátorai áramot bocsátanak a gyűrűs mag gerjesztőinek tekercseibe. A szuperponált mezők kombinációja pedig egy másodperc alatt kölcsönhatásba kerül az oszlop mezejével, és megállítja az oszlop növekedését.

Az oszlop elképesztően szilárd, de számításaink szerint egy távirányítású atombomba-robbantás kettévágná. Emlékszel, megírtam neked, hogyan vonzotta magához, és ragadta el az oszlop a műszeres tartályt? Szóval...”

Az ajtón óvatosan kopogtattak. Jim Parkinson dugta be fejét:

– Elnézést a zavarásért, Sir, de láttam, még világos van magánál...

– Jöjjön be, Jim. Miért nem alszik?

– Nem tudok aludni, a zuhany túlságosan is felfrissített. No meg Fletcher sem hagy békén.

– Fletcher? Mit akar?

– Kéri, hogy maradhasson, Sir. Sehol sem fizetnek ilyen jól.

– Ide hallgasson, Jim. Én már sok mindent megbocsátottam neki, de ez a...

– Megértem. Maga az egyenlőség híve, satöbbi, satöbbi. Nos, Fletcher hajlandó bocsánatot kérni az olasz mérnöktől.

– Jól van – felelte fáradtan Kravcov, aki végre elálmosodott, és majd leragadt a szeme. – Akkor holnap kérjen bocsánatot az egész olasz műszaktól. A mi fiaink jelenlétében.

– Közlöm vele – felelte Jim, némi kétkedéssel hangjában. – Hát akkor nyugodalmas jó éjszakát. – És elment.

A töltőtoll kihullott Kravcov kezéből. Nagy nehezen az ágyig vánszorgott, és mély álomba zuhant.

 

XXXIII.

 

A gőzdaru leemelte az Iván Kulibin széles fedélzetéről a gyűrűs mag utolsó blokkját, és a levegőben tartva, lassan az uszályra eresztette. A gőzmotoros az uszályt az állóhajóhoz vontatta.

A szerelők pihentek, ott heveredtek le a Kulibin fedélzetén, ahol éppen voltak, cigarettáztak, és magánügyeikről beszélgettek. Mintha csak éppen olyan közönséges nap volna ez a mai, mint az eddigiek.

Pedig hát ez rendkívüli nap volt. Hiszen befejeződik a gyűrűs mag összeszerelése! Elektromágneses övvel fogja körül az állóhajót, és gerjesztői, rohamra készen, az oszlopra irányulnak.

Morozov is feljött a belső helyiségekből a Kulibin felső fedélzetére.

Vele tartott az apró termetű Bernstein, meg Bramuglia is, aki valami esetlenül nagy esőköpenybe burkolózott. Elektromérnökök kísérték őket. A társaság megállt a jobb oldali korlátnál, a motorosra várt, amely az állóhajóra szállítja őket.

Kravcov a tengerbe hajította cigarettacsikkjét, és Morozovhoz lépett.

– Viktor Konsztantyinovics, jól hallottam, hogy holnap kell megkapnunk a „szentjánosbogárkát”?

„Szentjánosbogárka” – valaki így nevezte el a távirányítású atombombát, amelynek feladata lesz az oszlop kettévágása. A név aztán rajta ragadt.

– Jól hallotta – felelte Morozov. – Majdnem az egész Biztonsági Tanács idekíséri, merő szívességből.

– Szeretném látni. Még sohasem láttam atombombát.

– Ne is lásson. Ez nem a maga dolga.

– Természetesen... Az én dolgom az, hogy fúrólyukakat fúrjak.

Morozov összehunyorított szemmel fürkészte Kravcovot.

– Tulajdonképpen mit akar, Alekszandr Vitaljevics?

– Semmit... – Kravcov oldalra nézett. – Mit is akarhatnék? Mihamarabb befejezni az egészet, aztán haza...

– Nono, maga most mellébeszél. Látom a maga ravasz orrán, hogy ismét valamiben sántikál.

– Á, nem, Viktor Konsztantyinovics...

– Hát akkor, galambocskám, előre is megmondom: ne is kérje, és ne is próbálkozzék. Már sokan kérték. Az üzembe helyezést specialisták végzik. Atomszakemberek. Világos?

– A specialistáknak nincs ott sok tennivalójuk. Be kell kapcsolniuk az óraszerkezetet, utána kényelmesen visszatérhetnek a motorossal...

– Mindegy. Hiába is kéri...

– De én nem is kérem... Csak szerintem az üzembe helyezésre elsősorban azoknak van joguk, akik az állóhajón az utolsó őrszolgálatot teljesítették...

– Vagyis a felfedezők joga?

– Mondhatjuk így is.

– MacPherson beteg, tehát csak Kravcov marad. Ügyesen kieszelte. – Morozov felnevetett, és az órájára pillantott. – Mi van ezzel a motorossal, nem jön?

Mellettük Ali Ovszad Bramugliával beszélgetett, de beszélgetésük ez alkalommal nem a teáról és a báránybélből készült ételféleségről folyt, hanem valóban magasabb rendű anyaggal állt kapcsolatban. A chilei nem sokat értett az öreg mester magyarázatából, de azért a rend kedvéért bólogatott néha, helyeslőn morgott is valamit, és orrán-száján keresztül fújta a szivarfüst gomolyait.

– Min tépelődik, Ali Ovszad? – kérdezte Morozov.

– Azt kérdezem, Morozov elvtárs, hogy ezt a gyűrűs magot ki fogja forgatni?

– Senki sem fogja forgatni.

– Olyan kerék lesz, amelyik nem forog? – Ali Ovszad értetlenül csettintett nyelvével. – De hát akkor nem fog működni.

– Miért ne működne?

– Ami gép, annak forognia kell – mondta meggyőződéssel a mester. – Akkor működik, ha forog – ezt mindenki tudja.

– Nem mindig, Ali Ovszad, nem mindig – nevetett fel Morozov. – Itt van például a rádió-vevőkészülék, az sem forog.

– Már hogyne forogna? Karocskák, csapocskák vannak rajta. – Ali Ovszad rendíthetetlenül védte álláspontját. – Hát az elektromos áram? Proton-elektron – forog az mind.

Morozov meg akarta magyarázni az öregnek, hogyan fog működni a gyűrűs mag, de ekkor érkezett meg a motoros. A tudósok elindultak az állóhajóra.

Morozov a motoros farában állt, hunyorgott a szemébe vágó széltől, és az egyre nagyobbodó állóhajót fürkészte. „A gépnek forognia kell...” De hiszen lehet, hogy igaza van: ha az oszlop levágásának pillanatában a hajó, a gyűrűs maggal együtt, forog az oszlop körül, akkor boldogulhatnánk az irdatlan transzformátorok nélkül is. amelyek egyébként készen állnak az alkalmazásra. Az oszlop lenne az álló rész, a hajó pedig, a maggal együtt, a forgó rész... Érdemes lesz ezt is fontolóra venni, ki kell majd számítani... Rengeteg időt takaríthatnánk meg... A gőzöst kötéllel az állóhajóhoz lehetne kötni, és úgy kellene működésbe hozni a gépet...

Bernsteinhez fordult:

– Kolléga, mit szólna egy még kiforratlan, de érdekes ötlethez?...

 

XXXIV.

 

„Soha nem érek a végére ennek a levélnek! Mintha csak beszélgetnék veled, drágám, és ez olyan jólesik nekem, csak folyton elszakítanak tőled.

Nálunk most nagy itt a felfordulás. Arról van szó, hogy meghozták az atombombát (mi szent jánosbogárkának nevezzük), és annyi diplomata meg katona érkezett ide vele együtt, hogy bárhova nézel, csak őket látod. Te is tudod, hogy az atomkísérletek betiltása óta ez az első eset, hogy kényszerűségből bombát robbantanak, természetes tehát, hogy a Biztonsági Tanács megriadt, és ideküldte képviselőit. Annyi ember nyüzsög most itt a hajón, mint nyári vasárnap a kuncevói strandon. Emlékszel, amikor motorcsónakon száguldoztunk ott? Ez még azokban a boldog időkben történt, amikor a földgolyó a megszokott normális mágneses subáját viselte a hátán.

A „szentjánosbogárkás” berendezést pőrekocsira helyezzük és az oszlophoz hajtjuk. Odatapad az Oszlophoz, és...

Hát újra félbeszakítottak. Morozov telefonált, és kért, hogy menjek be hozzá. De hiszen már éjfélre jár! Jó éjszakát, Marinka!...”

 

XXXV.

 

Will a karosszékben ült, és a gyurmájával foglalatoskodott. Hosszú ujjaival a sárga plasztilinmasszát nyomkodta. Norma Hampton, aki az asztalnál varrogatott, nyújtózott egyet, és kisebbre csavarta a lámpában a kormos lángnyelvecskét.

– Mi legyen Howarddal, kedves? – kérdezte.

– Ahogy gondolod – felelte Will. – Tehozzád fordult.

– Ha húsz vagy harminc fontot kérne, mint máskor, akkor nem is kérdeztelek volna. Elküldeném neki, és kész. De most a gyerek azt kéri...

– A gyerek huszonnégy éves – szakította félbe Will. – Ennyi idős koromban én nem kunyeráltam a szüleimtől.

– Will, azt írja, hogyha nem áll rendelkezésére ez az összeg, akkor eljátssza élete nagy esélyét. Két, nagyon rendes családból származó fiatalemberrel egy „scratch-club”-ot akar alapítani – ez most nagyon divatos lett, valami olyan vitézi tornához hasonló dolog, páncélban és kopjákkal, csak nem lóháton, hanem motorkerékpáron...

– Én meg még azt hittem, hogy lóháton. Nos, ha motorkerékpáron, akkor haladéktalanul küldd el neki a csekket.

– Könyörgöm, ne gúnyolódj. Ha ilyen nagy összeget küldök, nekem semmi sem marad. Vedd kicsit komolyabban, Will. Hiszen a mi fiúnk...

– A mi fiunk! Szégyelli, hogy az apja valamikor egyszerű olajmunkás volt...

– Will, könyörgök...

– Csökönyös vagyok és fukar, mint minden highlander*. Egyetlen fillért sem – hallod? – egyetlen fillért sem kap tőlem ez a naplopó!

 

* Highlander – Skócia felvidékéről való

 

– Jól van, kedves, csak ne izgasd fel magad. Nyugodj meg.

– Hadd várjon – mondta halkan Will hosszú hallgatás után. – Végrendeletemben szerepel a neve. Várja ki, aztán majd megalapíthatja azt az átkozott klubját.

Norma sóhajtva rázta meg arányló sörényét, és ismét nekifogott a varrásnak. Will ujjai nyomán a plasztilinból keskeny arc formálódott ki, erősen előreugró állal. Will fogta tollkését, kivágta vele a szemüreget, az orrlyukakat és a szájat.

A kajüt ajtaján kopogtattak. Kravcov lépett be. Arca úgy ragyogott, mintha megütötte volna a főnyereményt. Rövid kabát ját a vállára terítette, barna haja dús hullámokat vetett, olyan volt, mint valami fiatal erdei bozót...

– Jó estét! – rikkantotta már a küszöbről. És nagy nehezen visszafojtva a hangjából kicsengő örömet, hozzátette: – Will, gratuláljon nekem! Mrs. Hampton, gratuláljanak!

– Mi történt, fiú? – kérdezte a skót.

– Engem bíztak meg az üzembe helyezéssel! – Kravcov boldogan nevetett. – Nagyszerű, mi? Mégiscsak rávettem az öregurat! Engem és Jim Parkinsont! Szovjetunió és Amerika! Nagyszerű, nem igaz, Will?

– Gratulálok – mormogta Will –, bár nem értem, hogy miért örül ennek annyira.

– De én megértem – mosolyodott el Norma, és Kravcov felé nyújtotta kezét. – Gratulálok, Mr. Kravcov. Természetesen ez nagy kitüntetés. Tájékoztatom róla az újságomat. És mikor történik meg az üzembe helyezés?

– Két nap múlva.

„Nem lehet magára ismerni, Mrs. Hampton – gondolta Kravcov. – Milyen célratörő volt, a szenzációs híreket előbb tudta meg, mint akárki. De most semmi sem fontos, csak hogy itt ülhessen...”

– Ó, két nap múlva! – Norma félretolta a varrnivalót, és kiegyenesedett. – Akkor hát meg kell írnom... Egyébként a Reuter már bizonyára megküldte Angliába a hivatalos közleményt...

Mivel a világgal nem volt rádió-összeköttetés, a legnagyobb sajtóügynökségek vállalták magukra a hírek terjesztését, saját sugárhajtású repülőgépeikkel.

Kravcov megerősítette, hogy a Reuter-ügynökség repülőgépe, mint mindig, már reggel startolt a Furius fedélzetéről, erre Norma ismét a varrás fölé hajolt.

– Még két napig folytatják a megfigyeléseket – fejezte be élénken Kravcov –, de aztán, ladyk és gentlemanek, aztán a levegőbe emeljük a „szentjánosbogárkát”, és szétaprítjuk az Oszlopot...

– Mi az ördögnek avatkozik bele maga ebbe a dologba? – dohogott Will. – Csak csinálják ezt az atomspecialisták.

– Ők fogják csinálni. Mindent előkészítenek, de az óraszerkezetet mi kapcsoljuk be Jimmel. Alig tudtam rábeszélni Morozovot. Tokunaga nem is tiltakozott, a Biztonsági Tanács pedig jóváhagyta...

– No, lásson hát hozzá. Készüljön fel, a sajtót érdekli az ilyesmi. Mielőtt meghúzná a fogantyút, mondjon el valami szárnyaló, lelkesítő szónoklatot.

– Will, magának valóban ez a véleménye? – Kravcov kissé zavarba jött. öröme lelohadt. – Azt hiszi, hogy én csak a...

Elhallgatott. Will nem felelt, ujjai nagy erővel nyomkodták a sárga plasztilinmasszát.

– No, így is jó – mondta Kravcov. – Jó éjszakát.

 

XXXVI.

 

Hűvös reggel köszöntött be, szél fújt, zászlók lengtek. A flottilla minden hajójának árbocát színes zászlók díszítették. A villámok cikázó fényében a szél meglobogtatta a sok zászlót; a vörös sarló-kalapácsost, a csillagos-sávosat, a fehér alapon piros körrel ékeskedő, és a sok mindenféle színű és rajzú zászlót, köztük természetesen az ENSZ kék zászlóit is.

 

Az óceán felett vihar tombolt, felhők gomolyogtak. Régen nem láttak már errefelé az emberek napfényt.

De hamarosan újból kiderül, és a nap ismét ott lángol majd az égbolton!

A Fukuoka-Maru fehér teste mellé, a hullámtarajok tetején, odaúszott egy áramvonalas motoros. Rövidesen utasai is lesznek: Alekszandr Kravcovot és Jim Parkinsont várja. De ők még késnek, egyelőre a vezérhajó fedélzetén az utolsó utasításokat hallgatják.

– Mindent jól az emlékezetükbe véstek? – kérdezte az atommérnökök vezetője.

– Uraim, sok sikert kívánok önöknek – szólalt meg ünnepélyesen a Biztonsági Tanács tekintélyes megjelenésű képviselője.

– Kár, hogy nem engedtek el veled – búcsúzott Ali Ovszad.

 

– Ne időzzenek ott semeddig, galambocskáim. Ahogy bekapcsolták – azonnal a motorosba, és vissza – mondta Morozov.

– Amíg jókor van – tette hozzá halkan Tokunaga.

A szürkéskék védőruhában zörögve szállt be a motorosba a két férfi – Kravcov és Parkinson. És a hajó máris nekiiramodott, hosszú, fehéres tajtékot vonva maga után, a Fukuoka-Maru fedélzetéről utánuk kiabáltak, integettek az emberek, és a többi hajó felső fedélzete is csak úgy feketéllett az emberektől, akik szintén barátságosan kiabáltak és integettek. A Furius fedélzetén rezes hangon katonazenekar dübörgőit, az Iván Kulibin felől pedig zengő, harsogó hurrá-á-á kiáltást sodort feléjük a szél.

– Jim, árulja már el, hányszor fogadta vagy búcsúztatta magát díszszemle? – Kravcov e mögé a tréfás kérdés mögé szerette volna elrejteni örömteli izgalmát.

– Pontosan egyszer, Sir. – Jim, mint mindig, most is egykedvűnek, talán kissé nemtörődömnek is mutatkozott. – Kisfiú koromban cowboy voltam egy őrült farmernál. Gazdám a ranchon egy ízben megrendezte a tehenek díszszemléjét.

Az óceán hullámai mögül kiemelkedett az állóhajó. Először csak a felső széle látszott, majd kimagasodott az egész hajótest, amely már régen elveszítette patyolatfehér színét. Korom lepte, autogénvágó szabdalta, a sok tusáról szürkésbarna foltok árulkodtak. És íme, odaértek, az állóhajó magas oldalfala máris eltakarta előlük a tengert és az eget. Az állóhajó lassan forgott a Fekete Oszlop körül, forgatta a hozzákötözött gőzhajó, amelyet a szükséges fordulatokra beállított kormánnyal láttak el. Legénység híján a tüzelést önműködő adagoló, az automata fűtő végezte.

A motoros a kikötőhelynél állt meg. Az őrmester, aki könnyedén kapta el támasztó horgával a kikötőhely cölöpét, rossz angolsággal jelentette ki:

– Nagy nap ez a mai.

Tisztelettudóan mosolygott rájuk.

Kravcov és Parkinson felmászott a kikötőhelyre. Felmentek a lépcsőn, minden lépésüknél csörrent, zörgött a védőöltözék üveganyaga. A hermetikus sisak színes megfigyelőnyílásán át minden sárga színben úszott körülöttük.

Felmentek a csigalépcsőn. Nehezükre esett lift nélkül, hiszen mégiscsak harminc méter. A meredek acél lépcsőfokok remegtek a lábuk alatt. De a két férfi csak haladt felfelé. A lépcsőfordulókban, hogy kiszuszogják magukat, egyre gyakrabban álltak meg. A szürke vízen ringó fehér motoros a magasból csupán gyerekjátéknak, fehér műanyag játékhajónak tetszett.

Végre elérték a felső fedélzetet.

Lassan mentek végig a társalgó néptelen teraszán, elhaladtak a társaskabin, a kitárt ajtajú kajütök, a rendetlenül felhalmozott fa- meg vaspallók mellett, amelyek most már feleslegessé váltak. A gőzdaru, mintha csak azért hajtotta volna le hosszú nyakát, hogy üdvözölje őket. Csak az óceánra nem volt szabad lenézni – attól szédült volna az ember, hiszen az egész láthatár a hajóval együtt, forgott.

A szüntelen villámlás vakította a szemüket – egyenesen a fejük felett vágódtak bele nagy csattanással a Fekete Oszlopba.

„Úgy látszik, mintha még jobban kitágult volna” – gondolta Kravcov a Fekete Oszlop titokzatos energiateréről. Szándékosan néhány lépést tett előre, a hajó közepe felé, aztán pedig vissza a széléhez. Visszafelé érezhetően nehezebb volt a járás.

Igen, fokozódott, kitágult a vonzás tere. A pőrekocsi melletti cölöpre felszerelt ellenőrző műszerek is azt bizonyították.

Hát megérkeztek, előttük állt a pőrekocsi. A reáerősített jókora tartály, a konténer, torpedóra hasonlított.

Hiába szerette volna a saját szemével látni, Kravcov nem pillanthatta meg az atombombát; a „szentjánosbogárkát” ebben a különleges tartályban helyezték el, amelyhez egy készülék tartozott. Ennek a készüléknek volt a feladata, hogy a függőleges irányú robbanást távirányítással vízszintesre szabályozza. Kívülről csak a műszerek fémhálóval bevont kampói látszottak. A biztosító nézőkéje ugyanolyan barátságosan pislogott rájuk zöld szemével, akárcsak tegnap este, a kísérletek, ellenőrző mérések és a beállítás hosszú, fárasztó napja végén.

A pőrekocsi állványa alatt cső húzódott, amelyet színültig megtöltötték a rakéta-hajtóanyagokból összesajtolt gyűrűk. Ez bizonyult a lehető legegyszerűbb sugárhajtóműnek. Tegnap egy ugyanilyen pőrekocsit, persze acélbuga volt rajta és nem bomba, ugyanilyen hajtómű repített végig a síneken az állóhajó közepe felé, egyre gyorsabban és gyorsabban, az oszlop kérlelhetetlenül magához vonzotta, és amikor fekete oldalához ütődött, vele együtt emelkedett felfelé, körülbelül egy utasszállító repülőgép sebességével.

Félelmetes látvány volt...

Kravcov és Parkinson bekapcsolták a telepes rádióadót. A sisakmikrofonokban a megszokott recsegő hang hallatszott.

– Hall engem? – szólt bele Kravcov.

– Igen. Kezdjük?

– Kezdjük.

Mindenekelőtt a fából készült biztosító ékeket kellett kihúzni. De ez nem is ment olyan könnyen, mint amilyennek látszott: a pőrekocsi kerekei ránehezedtek az ékekre.

Nem volt mit tenni, egy feszítővas segítségével a pőrekocsit kissé hátrább tolták.

Ezután a gerendákat félredobták a sínekről.

Az előkészületek a végéhez közeledtek. Kravcov gondosan beállította az első óramű mutatóit, ez a szerkezet kapcsolódott ugyanis a sugárhajtómű gyújtózsinórjához. Majd jelt adott Jimnek, aki megnyomta az indítógombot.

Ekkor kialudt a zöld szem, és felvillant a piros.

Ennyi volt az egész. Pontosan négy óra múlva működésbe lép az óraszerkezet, és a sugárhajtómű a bekapcsolás után, a Fekete Oszlophoz hajtja a pőrekocsit. Az ütődéstől működésbe lép a második mechanizmus is, amely az atombomba begyújtását hajtja végre. Hétperces időzítéssel állítja be a gyújtót. Ez alatt a hét perc alatt a Fekete Oszlop a tartályt a benne levő bombával együtt hatvan kilométer magasra viszi fel, ekkor kezd munkába a gyújtó, és a „szentjánosbogárka” felrobban, az olyan biztos, mint a halál. A beszabályozott robbanás széttépi az oszlopot, megszakad a légköri rövidzárlat, és azonnal megindulnak az automaták. A nagy hatású erőmezők, amelyeket a berendezés kisugároz, a számításoknak megfelelően kölcsönhatásba kerülnek az oszlop mezejével, és irányváltoztatásra kényszeríti az oszlopot. Az oszlop ekkor megáll. De a fenti levágott része az ionoszférában marad, hiszen már teljesen körülhurkolta a Földet, és senkit sem zavar.

És már ma este a városok ünnepi kivilágításban ragyognak majd szerte az egész Földön... Hej, ha Moszkvában tölthetné ezt az estét!...

A feladatot végrehajtották, tulajdonképpen indulhatnának is már. Négy óra nemcsak ahhoz elég, hogy motorossal visszajussanak a Fukuoka-Marura, hanem ahhoz is, hogy még egy teát elfogyasszanak Ali Ovszadnál.

Kravcov lassította a lépteit. Felemelte sisakjának védőrostélyát, hogy a hallásával is ellenőrizze, vajon jár-e az óraszerkezet. Jim is felhajtotta a rostélyt. Az izzó levegő arcukat pörkölte.

Tik-tak, tik-tak...

Pontosan és tárgyilagosan számolta a másodperceket az óraszerkezet, amely a hosszan elnyúló, kihalt fedélzet szélénél állt.

– Rendben van, mehetünk, Jim.

Ekkor hirtelen az óraszerkezet nyugodt tiktakjába valami új kattogó hang elegyedett, de valahogy másképp, mint az első... Halkabban és szaporábban vert, mintha dallamosabb is lett volna a ketyegése...

Senki sem tudta meg sohasem, mi okozta, hogy az atombomba gyújtást megindító órája magától bekapcsolódott. Négy órával később kellett volna csak megindulnia, amikor a pőrekocsi már a Fekete Oszlophoz csapódott, így azonban rögtön...

Kravcov riadtan nézett Parkinsonra. Jim némán hátrált, ajka szétnyílt, és szemében rémület égett...

Hét perc! Hét rettenetesen rövid perc – és az energia tomboló lobbanással szétveti az állóhajót, és vele a berendezést is...

A Fekete Oszlop pedig, amely ide kétszázötven méterre van, talán meg se érzi. Egy ilyen távoli robbanás nem árt neki, a bombának hozzá kellett volna tapadnia!

Tik-tak... zurr-zurr... tik-tak... zurr-zurr...

Az időmérő ketyegése az agyába hasított.

Zúzza szét a szerkezetet, és állítsa meg?... Hét elsuhanó perc alatt? Ostobaság...

Fussanak, rohanjanak le a motoroshoz? Képtelenek lennének eljutni olyan távolságra, amely a veszélyeztetett zónán kívül esne...

Nincs menekülés, nincs menekülés...

Mitévők lesznek majd az emberek nélkülük, az állóhajó nélkül? Új hajót építenek, új berendezést... De a kozmikus sugarak nem hajlandók várni...

Nem!

Ne-e-em!

Mennyi idő telhetett el? Fél perc?

Zurr-zurr...

Kravcov kitépte magát megmerevedett helyzetéből. Karjaival nekitámaszkodott a pőrekocsi hátsó oldalának.

– Rajta, Jim, gyorsan!

Jim is megragadta a mérnök mellett a kocsit. Megpróbálták kimozdítani helyéből a súlyos pőrekocsit, de az meg se moccant, na még egyszer, hórukk!...

– Sikerült... – hörögte Kravcov. – Indul már!

És csakugyan megindult!

A pőrekocsi mozgásba jött, és nekilódult a síneken, gurult, egyre sebesebben. Szaladtak utána, és kezükkel taszigálták előre. Gyorsabban!

Elszorult a lélegzetük. A levegő tüzesen mardosta torkukat, arra sem jutott idejük, hogy visszahajtsák a védőrostélyt.

A pőrekocsi nekiiramodott, már hatott rá az oszlop vonzása, csak még egy icipicit kell tolni, és már magától is szalad, az oszlop megragadja és viszi, viszi, felfelé... Percenként közel kilenc kilométeres sebességgel... Kravcov látta maga előtt az időmérő számlapját. Csak két percet vesztettek el... Sikerült. A magasban fog felrobbanni!

Ha nem is hatvan, de mégis negyven kilométer magasságban... Nem lesz semmi baj, csak el kell takarni az arcot, és le kell vetnie magát az embernek a fedélzet padlójára... A robbanás horizontális irányú lesz, nagy magasságban...

Sugárzás? Hermetikus védőruha van rajtuk is, a motorosban ülő embereken is.

Senkinek a haja szála sem görbül meg! Csak ezt a kocsit, ezt kell jobban meglökni... No még egy kicsit!

Nem akarok meghalni...

Jim fojtott hangja ütötte meg a fülét:

– Elég... Megy már magától is...

– Még egy kicsit! Nem lesz baj!

Esztelenség így futni! Jim megbotlott, egy csavar kiálló fejében, el vágódott, a kezébe éles fájdalom hasított.

– Stop! – üvöltötte lihegve.

De Kravcov csak futott, futott...

– Alekszandr! Állj meg!

Mi történt vele!... Miért nem... Iszonyatos gondolat dermesztette meg Jimet.

– A-a-a-a-a...

Őrjöngve verte ép kezével a sínt, vergődött a földön, és meredt szemmel bámult Kravcov távolodó védőöltözéke után.

Kravcov ekkor már nem futott a pőrekocsi mögött. A pőrekocsi vonzásába került, és nem tudta többé eltépni magát, nem tudott elugrani, lábai erőtlenül vonszolódtak a fedélzeten...

Horizontális zuhanás... Mindegy, így is, úgy is szakadékba zuhan az ember...

– Aleksza-a-a-a...

Jim torka görcsbe szorult.

A pőrekocsit az oszlop talpazatánál elnyelte a párafelhő.

Egy pillanatra felvillant még a szürkéskék védőruha. Aztán csak egy tompa puffanás hallatszott.

Jim elfedte megpörkölődött szemét.

Hirtelen eszébe jutottak az emberek. Azok, akiket a motorosban hagytak. Felugrott, futásnak eredt, lihegve rohant a hajó széle felé.

Kihajolt a korláton, hangtalanul tátogott, de képtelen volt kiabálni, még lélegzethez sem tudott jutni.

Végre a japán matrózok ott a motoroson, észrevették. Felszegett fővel bámultak felfelé.

– Vessék a földre magukat! – tört ki végre a kiáltás belőle. – Meneküljenek a fedélzet alá! Zárják be a nyílásokat! Felhajtani a sisakrostélyt! Arccal a földre!

Azok ott lent azonnal futásnak eredtek.

Jim egy rántással félrehúzta a fedélzeti nyílás zárófedelét. Elbődült a kezébe hasító fájdalomtól, és a nyílásba ugrott. Sötétség, fülledt levegő fogadta.

Magára csapta a fedelet.

Ekkor a hajó megremegett. Hosszan elnyújtva, messzire, míg a szem ellátott, dörgött végig a robbanás mély basszusa.

 

XXXVII.

 

Félárbocra eresztve lengtek a zászlók a flottilla hajóin. A Fukuoka-Maru szalonja vakító fényárban úszott. Itt gyűltek össze történetünk összes ismerős hősei.

Csak Will nem volt köztük és Norma Hampton.

Nem volt itt Jim Parkinson sem. Amikor a robbanás fényétől fellángolt az ég, és felzendült a dörgés, futárhajó indult az állóhajóhoz, fedélzetén atommérnökökkel és önkéntes legénységgel. A motoros apró kis kabinjában találtak rá a három halálra rémült japán matrózra, akik csak annyit tudtak mondani, hogy közvetlenül a robbanás előtt megjelent a magasban egy ember, védőöltözékben, és figyelmeztető szavakat kiáltozott le nekik. A védőruhás önkéntesek felmásztak a fedélzetre, és minden zegét-zugát átvizsgálták. A Geiger-féle számlálók, amelyeket a ruhájukra függesztettek, már nem jeleztek erős sugárzást. Hasztalanul folyt órákig a keresés, és már le is mondtak Kravcovról és Parkinsonról, amikor hirtelen az önként jelentkezett Csulkov félrehúzta az egyik fedélzeti nyílás zárófedelét, bevilágított lámpájával, és észrevett egy védőruhás embert. Parkinson volt, akit teljesen eszméletlen állapotban emeltek ki. Csak a Fukuoka-Maru tábori kórházában, amikor már kissé felépült a megrázkódtatásból, emlékezett vissza némileg a történtekre. És akkor végleg felhagytak Kravcov keresésével. Jim törött karját gipszbe rakták.

Alekszandr Kravcov nincs többé...

A szalont csend feküdte meg. Időnként a steward garmadával hozta be fekete lakktálcáján a rádiótáviratokat, és letette a Morozov és Tokunaga előtt álló asztalra, özönlöttek a gratulációk mind az öt földrész valamennyi országától. Gratulációk – és részvétnyilvánítások. Morozov beleturkált a táviratokba, némelyiket félhangon fel is olvasta. A japán akadémikus mozdulatlanul ült a karosszékben, tenyerével elfedte szemét. Ma különösen gyengének látszott.

Ekkor nagy zajjal felpattant az ajtó. Will MacPherson állt a küszöbön. Az inge melle közepéig nyitva volt. Álla makacsul és kihívóan ugrott előre.

– Hello! – mondta nyersen.

Az asztalhoz lépett, amelynél a hadművelet irányítói ültek. Egyenesen Tokunagához intézte szavait. Csak úgy dőlt belőle a rum szaga: – Hogy szolgál az egészsége, Sir?

A japán felemelte lassan a fejét. Viaszsápadt arcán, melyet sűrű ráncok hálóztak be, fáradtság ült.

– Mit óhajt? – Tokunagának még a hangja is betegesen csengett.

– Azt óhajtom... Azt óhajtom, megkérdezni magától... Mi az ördögnek kergette a halálba azt a fiút?!

Egy másodpercre halotti csend támadt.

– Hogy merészel, MacPherson úr! – Morozov dühtől remegve egyenesedett ki karosszékében. – Hogyan merészeli maga...

– Hallgasson! – üvöltött rá Will. És egy kézmozdulattal lesöpörte az asztalról a rádiótáviratokat. „Be kellett volna zárni ezt az embert, kulcsra zárni...”

– Nyugodjon meg, MacPherson! Szedje össze magát, és kérjen bocsánatot Tokunaga akadémikustól...

Tokunaga megrántotta Morozov kabátujját.

– Semmi szükség rá – szólalt meg vékony hangon. – MacPherson úrnak igaza van. Nem lett volna szabad beleegyeznem. Nekem kellett volna vállalnom, mert... Mert, nekem már mindegy...

Ekkor rontott be a szalonba Norma Hampton.

– Will! Az isten szerelmére, mi történik veled... – A férfit az ajtó felé taszigálta. – Elment a józan eszed... Meg akarod ölni magad...

A kijáratnál Will az ajtófélfához dűlt, állati nyöszörgés tört ki belőle, a zokogástól rázkódott a válla. Norma zavartan állt meg mellette, és a vállát simogatta.

Ali Ovszad Willhez lépett.

– Nem kell sírni, ánglius – csitította nagy belső erővel. -– Nem bakfis vagy te, hanem férfi. Kravcov a barátom volt. Mindannyiunknak barátja volt.

Normával együtt karon fogták Willt, és elvezették.

A szalonban felberregett a telefon. Tokunaga idegesen összerezzent. Morozov nyúlt a kagylóért.

– Moszkvát kapcsolják – szólt később, és felállt.

Tokunaga is felemelkedett a helyéről, és Morozovval együtt kiment a szalonból. A rádiófülkében Olovjannyikov fogadta őket.

– Kravcov felesége, ott van az Izvesztyija, szerkesztőségében – jegyezte meg halkan, és átadta a kagylót Morozovnak.

– Marina Szergejevna? Itt Morozov beszél. Hall engem?... Marina Szergejevna, én jól tudom, hogy minden vigasztaló szó értelmetlen, de engedje meg nekem, egy öregembernek, hogy megmondjam: büszke vagyok a férjére...

 

Ennyi hát Alekszandr Kravcov története.

Bizonyára különösnek fogják találni a kedves olvasók, hogy a Fekete Oszlop kettévágásához olyan veszedelmes és ósdi eszközt használtak az emberek, mint amilyen az atombomba. De ne felejtsék el, hogy akkoriban még nem ismerték a gravikvantumos sugárzókat. És az is igaz, hogy az egységes mező lényegét a kettéosztott emberiség még éppen csak hogy sejteni kezdte...

És mi történt azután? Ha netán elfelejtették volna, akkor kérem, kapcsolják be a negyedik osztályosok részére készített hangfelvételeket. Ez majd emlékezetükbe idézi, hogyan tért rá két űrhajós, Mislajev és Herret arra az égi pályára, amely megegyezett az ionoszférában lebegő Fekete Oszlop pályájával (mellesleg, azóta ezt a kissé nagy méretű karkötőt Kravcov gyűrűjének nevezték el); űrhajójuk sebességét a Kravcov-gyűrű sebességére állították be, majd védőöltözékben kiszálltak az űrbe, és a gyűrű nyitott végeire ráerősítették az első automatikus informáló állomást. Azóta a Kravcov-gyűrű teljes hosszában a rakétavonatok közlekedésének elősegítésére bolygóközi állomások épültek ki, kozmikus híradástechnikai állomások és még sok egyéb létesült, amiről önök részletesen tudnak.

Lehet, hogy önök közül egyesek már részt vettek egy, a Nagy Állóhajóra tett kiránduláson – azóta ott persze minden megváltozott –, és tapasztalták, hogy egy különleges rádiójelzésre az automaták hogy kapcsolják be a berendezést, melynek következtében az a bizonyos fekete anyag kissé kinyomódik a Földből, mint fogpaszta a tubusból, aztán a levágott darabot hogyan rakják fel egy sztratoszféra-repülőgép vontatójára, és miképpen szállítják el a kijelölt, legtöbbnyire valamelyik kozmikus űrhajóépítő üzembe.

Most, hogy közelebbről megismerkedtek Alekszandr Kravcovval, vegyék újra szemügyre fényképét; megtalálható minden tankönyvben, azokon az oldalakon, amelyek Kravcov gyűrűjéről szólnak. Ugye, olyan fiatalember éppen, mint a többi? Az igazat megvallva, esze ágában sem volt, hogy hős legyen.

Csak könnyen elfelejtkezett saját magáról, ha másokra gondolt.